Már csak magadra számíthatsz. A külső segítség lehetetlenné válik. Kik vannak az autódban? Vagy te mindig együléses járművel versenyeztél? Kikre támaszkodhatsz? Most azt hiszed, hogy családra, barátra, vagy bárki olyanra gondolok, akik a szívedhez állnak közel. Hát nem... :-D Ők ha tetszik ha nem kint vannak. Akikre én gondolok, ők viszont bent. Ők te vagy. Az alázat, az önzetlenség, a szeretet, a hit, a bizalom. Vagy az irigység, az önzőség, az indulat, a makacsság. A félelem és a kényelem. A megszokásaink. Hogy szemet hunyunk minden felett, ami közvetlenül nem érinti a bőrünket. Hát most letépi a tetőt az ellenszél. Leszakad rólunk minden, ami nem odavaló. Nyers valónkban látjuk meg kik vagyunk. Hogy mekkora hazugságokban ringattuk magunkat. Mondhatnám, hogy mások ringattak benne, hogy hazudtak nekünk, hogy becsaptak, és akkor még ideig óráig be lehet csukni a szemünket, főleg, hogy már iszonyatos ez a szembe szél, de akkor valóban nem fogjuk látni azt a beton falat, ami ha tetszik ha nem megállít majd. Aki nem tanul meg szállni, lerakva magáról az összes koloncot, a mindig cipelt utitársakat, annak nagyon nehéz lesz az idei ősz.

Fájdalmas dolog szembesülni, hogy mennyi minden tartja egyben ezt a nehéz testet. Mindig, amikor azt hiszem egyenesbe jövök, megérkezik az újabb csapás. A csapás, ami rávilágít, hogy mennyire esendő vagyok. Hogy mennyire vágyom arra, hogy a világ része lehessek. Hogy megdicsérjenek, elismerjenek, szeressenek. Kaphassak bármilyen jelzést arra, hogy helyem van itt. Nem tudom, hogy félelemből ragaszkodok hibás megszokásokhoz, emberekhez, tevékenységekhez, esetleg környezethez, vagy pont ugyanebből a félelemből épp eldobni készülök azt, sőt mindazt, amiből még ha fájdalmasan is, de tanulhatnék. És lerakhatnám azokat a koloncokat, amik nem engednek tovább.