Valami várakozás van a levegőben. Tudjuk, érezzük, mintha ezért a napért jöttünk volna. Lassan feszültséggel is telik meg a levegő, amire sokan, sokfélén reagálunk. Van aki, és jaj de sokan vannak ők, nem akarnak minderről tudomást venni. Ugyanúgy kezdik ezt a napot is, mint elmúlt életük összes reggelét. Számosan vannak olyanok is, kik már előre idegessé válnak. Kezük akkor is ökölbe szorul, mikor csak örülniük kéne a puszta létezésüknek. Már most szaladnának, hogy az első sorba kapjanak jegyet, és nem érdekli őket senki más, csak saját maguk. Sokan sírnak és kétségbeesve elbújnak, reménykedve, hogy ők elkerülhetik a közelgő ismeretlent. Pedig akik mindkét kezüket a fülükre tapasztják is tudják, hogy ott kell lenniük. Ez a nap mindannyiukról szól, mikor minden idők legnagyobb gladiátorai fognak életre halálra harcot vívni.

Lassan elsötétül az ég és gyűlni kezd a nép a Colosseum hatalmas kapuinál. Akarod, nem akarod, de mindenki ott lesz, senki nem marad ki, aki korábban részese volt a játékoknak. Már emberöltővel ezelőtt meghirdették ezt a viadalt, és ki földre szállt, hogy itt legyen, nem tehet mást. Árnyék vetül a tájra és nyomasztó tömeg tűnik fel a messzeségből. Minden irányból errefelé tartanak, majd elérik a várost, és beözönlenek a szűk utcákra. Magával ragadnak minden bújni vágyót, fejét földre szegezőt. Nincs megállás, nincs ellenállás, mintha egy szökőárat szeretnél egy magad feltartani. A kapuk kinyílnak, a hömpölygő emberáradat beözönlik a lelátókra, és a fenséges Colosseum megtelik. Mindenki egyszerre kezd beszélni. Van, aki nem érti mi történik és egyáltalán ő mit keres itt, van, aki görcsbe szorult kézzel ütné mindazokat, kik mellette állnak, és van, ki cseveg, csipog, csivitel, csak hogy ráfigyeljenek.

Volt itt már sok viadal, de a mai az más lesz. Egy új ceremónia mester tűnik fel az árnyékból és nyugodt léptekkel az aréna közepére sétál. Látszik rajta, vár valamire. Körbe néz, és halvány mosollyal a szája sarkában figyeli, ahogy senki nem figyel rá. Ő már többször volt itt, már hatszor nézett az emberek szemébe, és tudja, soha semmikor nem harcolt ennyi gladiátor az arénában. Nézi, ahogy a lelátók rengenek a hatalmas tömeg alatt. A korábbi vér szagától még azok is felébrednek, kik legmélyebbre bújtak a valóság elől. A zsongás, zúgás egy pillanatra sem csitul, mintha csak saját magáért lenne itt mindenki, ugyanakkor az égvilágon senki nem tudná valójában hol is van most. A mester hangosan szól, de senkit nem érdekel. Az öntudatlan zsongás pillanatra sem szűnik. Így dobokért kiált és dobosokért. Tizen szaladnak hozzá, és hatalmas kézmozdulatokkal egyszerre kezdik verni a falat rengető ütemet. Mit sem számít, mert a zaj akkora, és a buta figyelmetlenség oly erős, hogy kis idő múlva maga inti le a dobolást. Elefántokat hozat, és kürtösöket. De hiába. Nincs olyan hangos trombitálás, mi felkeltené a figyelmet. Nézi a lelátókat, mint aki megszokottat lát. Tekintetén lassan eluralkodik a szomorúság és keserű nyálként gyűlik benne a „már megint” érzése. Közel van hozzá, hogy kiköpjön egyet, de inkább int, és a kapuk bezáródnak. Majd lesétál és csak annyit mond a válla felett szólva: „a gladiátorok most már ti vagytok”.

Mi történik akkor, ha nincsen vezető? Ha nincs senki, aki megmondja mit kell tenni? Ha a rengeteg hírhozó egymást túlordibáló zavarában már senki nem tudja mi az igaz? Ha a leghangosabbak és legerősebbek a hazugok? Mire kellene odafigyelni? Kire kellene hallgatni? Az egyik válladon ott ül az ördög, míg a másikon az angyal. Melyikre fogsz hallgatni, hisz oly könnyű elcsábulni?

Már rég rabjai vagyunk a játékoknak, és a Colosseum csábító varázsának, hol elvesztettük lelkünk csendes szavát.  Itt minden tökéletesnek tűnik, hisz a halk is hangos lehet. A békésnek tűnő is vért akarhat.  A gyenge is halált kérhet. Ahol mindenki megtalálja azt, amire a bennünk lakozó sötét késztet. Ahol hangosan és harsányan élhetünk mindörökké. Vágyak és félelmek ördögi köre ez, és mi mindent teljesítünk, csak ne kelljen figyelni a belső hangra. Pedig hányszor szólt már, hogy elég. Szépen kért, hogy állj meg végre. Hisz ő lenne az, ki csendre inti a zajongó elmét. A hang, ami többször könyörgött, hogy lásd meg végre a szépet, ne akarj mindig többet, ne kergess hívságokat. Kicsoda a ceremónia mester? A sorsod, az istened, te magad, vagy egyszerűen a véletlen? Valójában nem számít. Hihetsz bármiben, ha téged az boldoggá tesz. Egy biztos. A gladiátorok már mi vagyunk, már rajtunk múlik hánynak kell meghalnia, köztük talán neked is, hogy megtudjuk mit nem hallottunk eddig meg.