csakrák

Csakrák kicsit másképp - Harmadik fejezet.

napfonat csakra

2018 szept 29.

Ha megnézünk egy természet filmet, ahol valaki mindig menekül másvalaki elől, vagy védekezik ellene valami tüskével, méreggel, szarvval, színnel vagy mérettel, akkor jobban megérthetjük, hogy ez mindennek és mindenkinek az egyik legerősebb ösztöne. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az egész bolygó a harc alapján épül egymásra.

Csakrák kicsit másképp - Harmadik fejezet.

Talán a félelmek a legrosszabbak. Ezeket tudjuk legkevésbé felismerni, és ezekhez kell a legtöbb önerő, hogy szembe merjünk nézni velük. A bennünk lévő küzdelem, törekvés már könnyebben meglátható. Azt mindenki észreveszi a többieken, mikor az illető valamihez ragaszkodik, valamiért nagyon harcol. Ezen a bolygón jelenleg mindenki egymásból és egymásért él. Ez egy bizonyos egyensúly. Persze az ember ügyesen a legsikeresebb csúcsragadozóvá vált, de talán még ez sem segít neki, hogy legyőzhesse ezt az ösztönét. Jelenleg inkább harcolunk magunkkal, és mindenkivel, csak ne kelljen befelé figyelnünk. Csak ne kelljen látnunk valami békéset, időtlent, elménk szerint ebben a világban valami életképtelent, mert az teljesen idegennek érezzük. Úgy gondoljuk valamiről le kellene mondanunk, és ez a harcos test ezerrel ragaszkodik a felépített világához. El is érkeztünk az oly sokunkban erősen fénylő napfonathoz. A harc csakrájához. 

A gyomor magassága. Összefoglalva ez sem sokkal jobb, mint az előző fejezet. A bal oldali fájdalmak számomra az érzelmi alapú harcot, küzdelmet jelentik. Enyhébb esetben csak nyilal, de van, hogy össze is rántja az ember oldalát. Ennél már csak az a rosszabb, ha a jobb oldalon érezhető ugyanez. Ez akkor tapasztalható, ha harag, vagy düh tölt el valakit. Ez is egy érdekes érzés. Haragszom valakire. Valami olyat tett, ami nekem nagyon nem jó. Azt csinálta, vagy úgy viselkedett, amit én elítélek. Az egésznek az alapja, hogy ő más, tőlem különálló, valamilyen idegen létezés. Persze szerethettem is az illetőt valamikor máskor, de mikor dühös vagyok rá, akkor ez a legkevésbé sem jut eszembe. Az biztos, hogy most, amikor ezt csinálta, én a legkevésbé sem érzek vele közösséget. És ezernyi módon meg tudom indokolni, hogy miért elítélendő, amit ő tett. Aztán persze lehet, hogy öt perc múlva megbocsátok, de attól még úgy gondolom bármikor, hogy  változtatnia kell magán. Ilyenkor sem arra gondolok, hogy esetleg az én kiinduló (hangsúlyozom kiinduló) gondolatomban, szándékomban, akaratomban keresendő a hiba. Soha nem filozofálunk akkor, mikor „elönti a vér az arcunkat”. Próbáltál már megálljt parancsolni, mikor eltölt az indulat? Legyűrni ezt az energiát, sőt mint ha a kezedbe fognád megnézegetni mi is ez valójában? Honnan indult, és tört elő ilyen hirtelen valamilyen bugyorból? Vagy mikortól érlelted már magadban? Honnan is jön….? És lehet még ezt a területet tovább is fokozni, ha gyűlölök valakit. Ez általában már nem pillanatnyi felzúdulás, itt már sok harag alapú előkészítés történt. Ha eljutottál oda, hogy gyűlölsz valakit, akkor már sokat dolgoztál rajta. És általában ugyanolyan nehéz lebontani, mint amilyen könnyű volt ezt felépíteni. Sokszor lehet olyat hallani, hogy valaki a halálos ágyán bocsátott meg. Vagy épp neki akkor bocsátottak meg, mikor épp elmenni készült. De nem kell konkrét személyt gyűlölni. Lehet az akár egy ideológia is, egy másik politikai szemlélet. És milyen könnyű beállni egy zászló mögé, együtt lenni ott másokkal, és közösen utálni, gyűlölni a tulsó oldalt. Tényleg szükség van arra, hogy legyél valamelyik oldalon? Hogy táplálj magadban haragot?

Sok embernek van gyomor problémája, csikar, mar, esetleg ki is lyukad. A bennünk lévő örök küzdelmet, vagy az ősi félelmet nehezebb legyőzni? És itt nem csak a másokkal lévő harcolást kell gondolni. Ugyanazokat felsorolhatom, mint a félelemnél tettem. A munkahelyen, ahol megharcolunk az állásunkért, sőt lehet, hogy mindennapi harcból áll a munkánk. Tetszik valaki, és ahhoz, hogy elnyerjük a kegyeit, megharcolunk érte. Majd ha ez sikerrel zárul, akkor már a családban harcolunk azért, amit jónak és követőnek tartunk. Legyen ez akár rend, tisztaság, pénzköltés, vagy épp takarékoskodás. És ugyanúgy mondhatom ezt, mikor gyermekünket irányítjuk. Hisz mindent az ő érdekében teszünk, amikor például az egész napját beosztjuk. Vagy egyszerűen vannak dolgok, amiket engedünk, a többitől pedig tiltjuk. Mert az úgy helyes. És ha valaki megszólja, akkor megküzdünk az igazunkért. 

Nap, mint nap ítélkezünk, és helyt adunk az igazságérzetünknek. Beszélgetünk, vagy valamilyen médiát nézünk, esetleg hallgatunk, vagy olvasunk, véleményt formálunk, és állást foglalunk. Ez is milyen kifejező. Állást foglalunk. Mint a háborúban, amikor elfoglalták a másik állásait. Valóban nem tudom mi a nehezebb: a félelmeinket legyőznünk, vagy a harcot letennünk. Mindkettő ősi ösztönünk. Lehet, hogy nem is kell megszabadulnunk tőlük, hisz ez az egész világ erre épül. Az viszont elvárható, hogy tudatában legyünk minden cselekedetünknek, szándékunknak, gondolatunkat, és megállva a megfelelő pillanatban, megértsük magunkat. Ha másképp nem, hát utólag. Legalább akkor, mikor testünk jelez, hogy „Most már elég!”. Ezt észre kell vennünk, hisz pont ez az, amivel meg lettünk áldva. A tudatossággal. Hogy nem ösztönösen cselekszünk, hanem hallgatunk a szívünkre.

 

Címkék: blog, Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.