csakrák

Csakrák kicsit másképp - Harmadik fejezet.

napfonat csakra

2018 szept 29.

Ha megnézünk egy természet filmet, ahol valaki mindig menekül másvalaki elől, vagy védekezik ellene valami tüskével, méreggel, szarvval, színnel vagy mérettel, akkor jobban megérthetjük, hogy ez mindennek és mindenkinek a legősibb ösztöne. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az egész bolygó egymásra épül.

Csakrák kicsit másképp - Harmadik fejezet.

Talán a félelmek a legrosszabbak. Ezeket tudjuk legkevésbé felismerni, és ezekhez kell a legtöbb önerő, hogy szembe merjünk nézni velük. De ha megnézünk egy természet filmet, ahol valaki mindig menekül másvalaki elől, vagy védekezik ellene valami tüskével, méreggel, szarvval, színnel vagy mérettel, akkor jobban megérthetjük, hogy ez mindennek és mindenkinek a legősibb ösztöne. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az egész bolygó egymásra épül. Egymásból és egymásért él. Ez az egyensúly. Persze az ember ügyesen a legsikeresebb csúcsragadozóvá vált, de talán még ez sem segít neki, hogy legyőzhesse ezt az ösztönét. Így ha belegondolunk, hogy ekkora ősi erővel kellene megküzdenünk, amikor a saját testünk jelez valamelyik alsó területén, akkor valóban nem csoda, ha megfutamodunk. És eltakarjuk, elrejtjük, tagadjuk, sőt ki is műttetjük magunkból a fájdalmas részeket. Harcolunk magunkkal, és mindenkivel, csak ne kelljen befelé figyelnünk. És el is érkeztünk az oly sokunkban erősen fénylő napfonathoz. A harc csakrája. 

A gyomor magassága. Összefoglalva ez sem sokkal jobb, mint az előző fejezet. A bal oldali fájdalmak számomra a harcot, küzdelmet jelentik. Még csak nem is kell, hogy éppen én csatázzak, sajnos azt is érzem, ha szeretteimnek van ezirányú tevékenysége. Enyhébb esetben csak nyilal, de van, hogy össze is rántja az oldalamat. Ennél már csak az a rosszabb, ha a jobb oldalon érzem ugyanezt. Szerencsére ez elég ritka.  Akkor tapasztalom, ha harag, vagy düh tölt el valakit az irányomban. Ez is egy érdekes érzés. Haragszom valakire. Valami olyat tett, ami nekem nagyon nem jó. Azt csinálta, vagy úgy viselkedett, amit én elítélek. Az egésznek az alapja, hogy ő más, tőlem különálló, valamilyen idegen létezés. Persze szerethettem is az illetőt valamikor máskor, de mikor dühös vagyok rá, akkor ez a legkevésbé sem jut eszembe. Az biztos, hogy most, amikor ezt csinálta, én a legkevésbé sem érzek vele közösséget. És ezernyi módon meg tudom indokolni, hogy miért elítélendő, amit ő tett. Aztán persze lehet, hogy öt perc múlva megbocsátok, de attól még úgy gondolom bármikor, hogy  változtatnia kell magán. Ilyenkor sem arra gondolok, hogy esetleg az én kiinduló (hangsúlyozom kiinduló) gondolatomban, szándékomban, akaratomban keresendő a hiba. Olyan ilyenkor eszembe sem jut, hogy ez a kiinduló érzelmi pont, eltérő gondolat a két ellentétes félben szépen egymásra épült az idők folyamán, okozva akár mindenkiben a tartós dühöt. Soha nem filozofálunk akkor, mikor „elönti a vér az arcunkat”. Próbáltál már megálljt parancsolni, mikor eltölt az indulat? Legyűrni ezt az energiát, sőt mint ha a kezedbe fognád megnézegetni mi is ez valójában? Honnan indult, és tört elő ilyen hirtelen valamilyen bugyorból? Vagy mikortól érlelted már magadban? Honnan is jön….? És lehet még ezt a területet tovább is fokozni, ha gyűlölök valakit. Ez általában már nem pillanatnyi felzúdulás, itt már sok harag alapú előkészítés történt. Ha eljutottál oda, hogy gyűlölsz valakit, akkor már sokat dolgoztál rajta. És általában ugyanolyan nehéz lebontani, mint amilyen könnyű volt ezt felépíteni. Sokszor lehet olyat hallani, hogy valaki a halálos ágyán bocsátott meg. Vagy épp neki akkor bocsátottak meg, mikor épp elmenni készült.

Sok embernek van gyomor problémája, csikar, mar, esetleg ki is lyukad. A bennünk lévő örök küzdelmet, vagy az ősi félelmet nehezebb legyőzni? És itt nem csak a másokkal lévő harcolást kell gondolni. Ugyanazokat felsorolhatom, mint a félelemnél tettem. A munkahelyen, ahol megharcolunk az állásunkért, sőt lehet, hogy mindennapi harcból áll a munkánk. Tetszik valaki, és ahhoz, hogy elnyerjük a kegyeit, megharcolunk érte. Majd ha ez sikerrel zárul, akkor már a családban harcolunk azért, amit jónak és követőnek tartunk. Legyen ez akár rend, tisztaság, pénzköltés, vagy épp takarékoskodás. És ugyanúgy mondhatom ezt, mikor gyermekünket irányítjuk. Hisz mindent az ő érdekében teszünk, amikor például az egész napját beosztjuk. Vagy egyszerűen vannak dolgok, amiket engedünk, a többitől tiltjuk. Mert az úgy helyes. És ha valaki megszólja, akkor megküzdünk az igazunkért. 

Nap, mint nap ítélkezünk, és helyt adunk az igazságérzetünknek. Beszélgetünk, vagy valamilyen médiát nézünk, esetleg hallgatunk, vagy olvasunk, véleményt formálunk, és állást foglalunk. Ez is milyen kifejező. Állást foglalunk. Mint a háborúban, amikor elfoglalták a másik állásait. Valóban nem tudom mi a nehezebb. A félelmeinket legyőznünk, vagy a harcot letennünk. Mindkettő ősi ösztönünk. Lehet, hogy nem is kell megszabadulnunk tőlük, hisz ez az egész világ erre épül. Az viszont elvárható, hogy tudatában legyünk minden cselekedetünknek, szándékunknak, gondolatunkat, és megállva a megfelelő pillanatban, megértsük magunkat. Ha másképp nem, hát utólag. Mikor testünk jelez valamit, hogy „Most már elég!”. Ezt észre kell vennünk, hisz pont ez az, amivel meg lettünk áldva. A tudatossággal. Hogy nem ösztönösen cselekszünk, hanem hallgatunk a szívünkre.

„és valahány név a naptárba’…” az mind ugyanazt éli meg lassan nyolc milliárd fajtaképpen.

Címkék: blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.