Félelem és ösztön

2020 febr 19.

Félelem, vagy ösztön. Nem tudom melyik az, ami oly tökéletesen, ugyanakkor észrevétlenül egy tökéletes fogaskereket gyárt belőlünk.

Félelem és ösztön

Ez  az anyagban rohanó világ nem sok választást ad arra, hogy legyen időnk eltöprengeni magunkon. Hogy megállhassunk egy pillanatra, és megpróbáljuk rendezni a sorainkat. Valamiért mindig rohanni kell. Ezt sokunk úgy éli meg, hogy mindig van egy probléma, amit meg kell oldani. A megoldásért pedig meg kell küzdeni másokkal, mert valamiképp valaki mindig mást akar. Persze itt is rengeteg változat van arra, ki hogyan tagadja meg önmagát. A másik véglet, mikor teljes egészében feladom magam, szinte megsemmisítem ÉNségemet, mert semmi mást nem akarok, csupán biztonságot érezni valaki által.
Egy biztos. Képesek vagyunk a mókuskerekünket oly hatékonysággal tekerni, hogy észre sem vesszük igazi énünk megszűnését. Az ösztöneink, ha nem látjuk őket kívülről, garantáltan hamis útra vezetnek. Férfiak vagyunk, hát törekszünk arra, hogy a legerősebbek, legokosabbak, leggyorsabbak legyünk. Még egy áruházi parkolóhely kiválasztásakor is versenyzünk és dominálni akarunk. Az alfa hím az, aki szaporodni tud, így legfelülre akar kerülni. Legyen az akár egy mozgáskorlátozott préda a bal első kerék alatt. Vagy nők vagyunk, és a faj fenntartási ösztönünk, az anyasági érzelmeink beolvasztják igazi szépségünket. Megfelelni akarunk, így vagy cicomázzuk, vagy feladjuk önmagunkat. Egy tutti, elveszítjük fényünket.
És ezek a törekvések miért vannak? Mert valamitől mindig félünk. Egyedül maradunk vagy sikertelenek leszünk, megöregedünk vagy szegények leszünk, kevesebbek vagy gyengébbek, rondábbak vagy butábbak, kisebbek vagy súlyosabbak.... Az elménk mindig valamihez képest tud csupán gondolkodni. Sosem nézi függetlenül mindentől magát. Sosem vagyunk a jelenben, és sosem nézünk viszonyítás nélkül bármit is. Így sosem látjuk azokat a kincseket, amik birtokában vagyunk. Mondd el egy vaknak a napkeltét. Egy süketnek a gyermeki kacagást. Vagy egyszerűen tekints rá a saját kezeidre, lábaidra. Ott vannak, és úgy mozognak ahogy kéred. De ezek lényegtelenek, hisz birtoklod őket. Most olyanokkal kell foglalkoznod, amiket épp megszereznél. Több pénzt, jobb állást, gazdag pasit, vagy csinos csajt, esetleg hírnevet... ’mittomén. Egy biztos, soha nem ott vagy ahol éppen leledzel, mindig máshol akarsz lenni. És ez garantálja az állandó máshová törekvést, az indokolatlan akaratot, a felesleges célokat, amikkel végül szép lassan megölöd magad.
Azt sem értem miért kell bárkinek is felnőnie. Illetve a felnőtté válást miért kell azzal azonosítani, hogy megtanulunk eljátszani egy szerepet. Valakivé válnunk kell, aki helytáll az anyagban? Miért nem maradhat a felszínen a lelkem?
Mindenki el tudja mondani, hogy hirtelen jött a mélyvíz, gyorsan kellett felnőtté válni. Abból a naiv kisgyerekből hipp-hopp a nem jó értelemben vett harcos lenni. Ha materiálisan nézem, nem is tudom magyarázni. Persze akkor nem is kell. Ha viszont értelmet akarok találni, akkor látnom kellene a saját maszkomat, ami gyerekkorból indulva szép masszívvá válva végül elválaszthatatlanul én lettem. Látnom kell magamat, minden olyan tulajdonságommal, amiről nem akarok tudni. Nehéz ügy, mert ahhoz ki kell lépnem a világból. Abból a világból, amit én formáltam magam köré. És minden szokásommal, ösztönömmel, félelmemmel, akaratommal sikeresen magamra zártam.
És itt jön képbe a mi rohanó világunk. Mert oly sok mindennel kell foglalkoznunk, annyira sok "fontos" dolog zajlik az elménkben, annyira nincsen időnk egy "lélek"zetnyi időre, hogy hipphopp lepereg az egész életünk. Mire felfogjuk, hogy mik az igazi értékek, már nem sok időnk maradt azok élvezetére. 

Sosem látjuk meg időben, hogy mik a kincseink. Akkor vesszük észre, mikor elveszítjük azokat. Mikor a jó kis megszokásainkból kirug valami. Sajnos nem tudunk tanulni a jó dolgokból, mert azok gyorsan természetessé válnak. Ezért nem a szeretet a tanítónk, hanem a félelem. De hát mi más lehetne, ha az ösztöneink vezérelnek?

Címkék: Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.