2. sebesség: A mutánsok

2021 márc 16.

Újra megint meghosszabbítva a bezárásom. ÉS megint újra reménykednem kell, hogy nemsokára vége. ÁTKOZOTT MUTÁNSOK!

2. sebesség: A mutánsok

Sokan mondják, és írják, hogy semmi sem lesz a régi. Ennek ellenére bízom benne, hogy hamarosan minden visszaáll a régi rendbe. Megint élhetem az életem, gondoskodhatok magamról, és a családomról, meg fogom tudni venni mindazt amire szükségem van, és mindazt amire vágyhatok. Megint örülhetek a bevásárló központnak, a bútor áruháznak, a fitnesz teremnek, végre nem fognak korlátozni. Tervezhetem a nyaralást, a hétvégi sétálós bevásárlást, a szórakozós kikapcsolódást, és mindazt, amitől most már jó régóta megfosztottak.

Előbb utóbb látni kéne, hogy semmi ilyen nem fog összejönni. Lehetnek még rövidebb időszakok, mikor picit fellélegezve újra belevethetjük magunkat a nyüzsgésbe, de soha többé nem lesz minden ugyanaz. Mert nincs hová visszavonulni. Nincs olyan hely, ahol még biztonsággal el lehet rejtőzni. Nem az embernek, hanem az embertől. Újabb és újabb mutánsok fognak jönni. Mi vagyunk a fába vésett monogram mutáns, az eldobott palack mutáns, az önvédelmi fegyverrel ölő vadász mutáns, a turista hajó mutáns, a hétvégi telek mutáns, az állandóan nyüzsgő bevásárló mutáns, és a szórakozni vágyó fogyasztói mutáns.

De én akkor sem akarom, hogy bármi megváltozzon, van nekem elég bajom. Nem is értem ki feltételezi, hogy van nekem arra időm, hogy 50 években gondolkodjak, hisz egy perc szabadidőm sincsen. Persze, hogy érdekel, hogy nem lesz elegendő ivóvíz, hogy úgy megváltozik az időjárás, hogy 10-20 fokokat fog naponta hullámozni a hőmérséklet, meg hogy minden tele lesz szeméttel. De azt is látni kell, hogy nekem erre nincsen időm. Abban a pillanatban, hogy feloldják a korlátozásokat rám fognak ömleni a mindennapok gondjai. Túl kell ezt valahogy élnem, amúgy is fizetek adót, hogy a problémákat a nálam okosabbak megoldják. Én mindig elmegyek szavazni is, és a legjobban beszélőhöz teszem az ikszemet. Mi a fenét várnának még tőlem?

Előbb utóbb észre kéne venni, hogy elmúlt az, amikor nem kellett felelősséget vállalnunk a saját életünkért. Amikor azt hittük, hogy az élet kimerül a fogyasztási igények kielégítésében. Mert akiket mi is levadászunk, ha megeszik a kertünkből a gyümölcsöt, a termőföldjeinkről a vetésünket, feltúrják a birtokunkat, vagy csak megjelennek a lakásunkban, úgy mindazokat hazaküldik, akik csak fogyasztani járnak a nagy közös szupermarketbe. Most még csak egymilliomod százalékról kettőmilliomod százalékra nő a távozók száma. Még ugyanaz a fegyver, amikor hangyaírtót szórtak közénk másfél éve, legfeljebb a gyártó részlege módosult egy picit mostanra.

Hiába látom, olvasom, tapasztalom, hogy itt van már a szomszédban a baj. Sőt, mikor a saját bőrömön fogom tapasztalni, milyen közvetlen kapcsolatba kerülni az egyik mutánssal, akkor sem fogok másra gondolni, csakis a közeli újranyitásra. Hisz életem a fogyasztás. A halálom pedig a rövidlátás. De én akkor is meggyógyulok! - mondta az életet adó föld nevű bolygó, és megalkotta a tökéletes vakcinát, amivel megtizedelte a mutánsokat.

 

Egyáltalán hogyan alakulhatott ki, hogy az életet nem tekintem másnak, mint az igényeim kielégítésének? Hol veszett az el, amikor még nem akartam többet annál, aki épp voltam? Amikor nem kellett valamit birtokolnom ahhoz, hogy tiszteljem, aki vagyok. Nagyon régen lehetett az, aki nem félt, hogy kevés az, amije van. Aki elvesztette azt, aki igazából volt. Aki kint kezdte el azt keresni, aki lenni szeretne, mert már nem befelé figyelt. Mindig kint keresni a választ, próbálva megfelelni mindannak, ami valójában nem ő. Mindig az épp aktuális ÉN-nek megfelelően másolva, megtagadva, harcolva, megalkudva, elfogadva, feladva, befolyásolva, szeretve bárkit, nem látva, hogy csupán saját magán akar segíteni. Mindig azt gondolva, hogy a körülötte lévők a megváltoztatandók. Mert ha megváltoztatom őket, akkor jobban szerethető leszek. Sosem látva, hogy félek azért, hogy nem szeretnek. Mert ott valahol az idők kezdetén elvesztettem a szeretetet az iránt, aki voltam. Mivel nem találtam megfelelőt magam körül sem, aki szeretni tudna, teljesen elfordultam magamtól, így meg is győződve arról, hogy nem is vagyok érdemes a szeretetre. Ott a régmúltban, gyermeki tiszta elmével pedig olyat sem találtam, akire igazából hasonlíthatnék. Akitől mintát kaphatnék, hogy lemásolhassam, és megpróbáljak olyanná válni.

Így most elzárva a világtól, nem azt kéne látnom, mikor nyit újra a kinti világ, hanem meg kell találnom azt, aki nagyon régen megijedt ettől az idegen világtól, és elfejtette ki is valójában. El kell menjek hozzá. hogy élhessem azt, aki igazából vagyok. Aki még nem akar olyan lenni mint a világ, nem rontotta el saját magát idegen érzésekkel, vágyakkal, félelmekkel, és elhozzam őt ide. Elhozzam, hogy gyermeki örömét a pillanatban élhessem, ott, ahol mindenki a holnapot reméli. Mert akkor újra érezni fogom a világot, és nem érteni próbálni, újra tudni fogom, hogy hol a helyem. De amíg nem tudom, hogy igazából mitől félek, mi az a teher, amit gyermekoromtól cipelek, addig sosem fogom tudni, hogy ki is vagyok valójában. ÉS addig mindig csak olyan vágyakat kergetek, amik csupán menekülések.  

Címkék: Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.