Inkább másképp fogalmazok. Mint az első és a második világháború nyitányakor élők, most mi is csendes elfogadóként várjuk a pusztítást.

Egy világhatalom, aminek nem volt elég, hogy ő a legerősebb. Neki minden kellett. Most pedig féltve hatalmát, vagy talán még most is többet akarva, először háborút szít Európában, hogy letörje az egyik konkurenciát, majd ugyanolyan gátlástalanul hasonlót tesz Ázsiában, hogy a másikat is meggyengítse. Cinikusan beáldoz minden barátot és szövetségest. És mindezt határtalan kegyetlenséggel csak azért, hogy két legyet üssön egy csapásra. Ugyanis neki mindegy, hogy ki nyer, mert egyrészt ez soha nem látott mértékben pörgeti fel a gyilkos fegyverek eladását, generálva mérhetetlenül sok bevételt, másrészt minden pusztítás tőle messze történik. Őt nem érinti sem az öldöklés, sem a rombolás, neki mindene megmarad. És majd ha vége lesz, pár ügyes befektetéssel egész országokat fog megvenni megint.

Mi pedig ülünk és nézzük, ahogy széthullik minden körülöttünk. Mindenhol ellentét szítva, gyilkos indulat generálva, hogy ne lássuk mi zajlik felettünk. Kicsiny makró környezetünkben egymás torkát harapdáljuk a helyett, hogy nemzetek szintjén felfogva ezt a cinikus játékot, megakadályozzuk az öngyilkosságot. Sosem tanulunk a múltból. Sosem elég az, ami már megvan. Mindig több kell. Mindig minden pusztításban végződik. Hát van értelme folytatni...?