1. sebesség: A vírus

2020 márc 05.

Dimenzióváltás. Amikor először hallottam ezt a kifejezést, világvégének neveztem. Aztán helyretettek: nem feltétlenül valamiféle világméretű pusztulásról van szó, hanem egy szemléletváltásról, amely akár az egész bolygóra kiterjedhet. Egy olyan változásról, amelyhez talán nem is szükséges újabb evolúciós lesöprés. De vajon mi késztethetné az emberiséget arra, hogy valóban másként kezdjen élni?

1. sebesség: A vírus

Persze a mai világot látva el sem tudom képzelni, mi lehetne az, ami a jelenlegi embermilliárdok jelentős részét gyökeres változásra késztetné.
Már a legalapvetőbb, teljesen természetessé vált mindennapi viselkedésünk is sokszor ellentmond annak, amit egy új, tudatosabb iránytól várnék.
Csak néhány apróság, amelyek szerintem egy teljes reboot nélkül előbb-utóbb a kék halálig vihetnek bennünket.
Hogyan lehetnek nézői sikerek azok a filmek, amelyek például egy valaha élt sorozatgyilkos rémtetteit dolgozzák fel?
Még ha el is ítéljük a tetteit, miért érdekel bennünket ennyire, hogyan gyilkolt meg másokat?
Miért élnek közöttünk olyan emberek, akik mások kifosztásából, megnyomorításából, sőt megöléséből próbálnak hasznot húzni?
Hogyan fordulhat elő egyáltalán, hogy valaki gyerekeket bánt?
És hogyan lehetséges, hogy az emberi kegyetlenség újabb és újabb formáival találkozunk, miközben civilizáltnak és fejlettnek tartjuk magunkat?
Miért követjük olyan könnyen a pillanatnyi divatokat, mint valami színes madarak?
Miért akarunk újabb és újabb, sokszor teljesen szükségtelen dolgokat birtokolni, olykor még egymással is versengve vagy összeveszve miattuk?
Miért engedjük, hogy gondolkodásunkat olyan könnyen befolyásolják azok, akik a figyelmünkből, a félelmeinkből vagy a vágyainkból építenek hatalmat és vagyont?
Elég, ha valaki mond valamit. Lelkesít, uszít, ijesztget, árul, vagy egyszerűen csak mutogatja magát.
Mi pedig önként és dalolva követjük.
Vagy ha nem is követjük, akkor saját felháborodásunk különös élvezetében csüngünk minden szaván.
Miért tartjuk természetesnek, amikor pillanatnyi vágyaink felülírják mindazt, amit értékeinkről, lelkiismeretünkről és emberségünkről gondolunk?
Miért használjuk olyan ritkán azt a tudatosságot, amelynek segítségével akár túl is léphetnénk ösztönös késztetéseinken?
Persze ezek a dolgok soha senkire nem igazak, akit ismerek. :-)
Mégis szinte mindennap találkozom velük.
És ami talán a legérdekesebb, hogy végül én magam is természetesnek kezdem elfogadni mindezt.
Mindig a többiek ilyenek.
Én természetesen nem.
Ahogy senki más sem.
Akkor mégis kikből áll össze ez a világ?
Egyáltalán miért van szükségünk vezetőkre, szabályokra és korlátokra, amelyek nélkül sokszor nem tudunk együttműködni?
Persze erre is van egy lehetséges válaszom.
Mert az erősebbek gyakran megpróbálják a gyengébbeket saját akaratuk alá rendelni.
És nemegyszer mindezt még nagyobb befolyásért, még több vagyonért vagy hatalomért teszik.
Tényleg nem tudunk túllépni az állati ösztöneinken?
Persze én nem ilyen vagyok.
És megint csak senki sem ilyen.
De ha készítenék a több mint hétmilliárd ember működéséből egy képzeletbeli átlagot, vajon mennyivel mutatna többet az eredmény egy vírus terjeszkedési mechanizmusánál?
Fogyasztunk, terjeszkedünk, erőforrásokat használunk fel, és közben sokszor alig törődünk azzal, milyen nyomot hagyunk magunk után.
Pedig képesek vagyunk együttérzésre, alkotásra, önzetlenségre és tudatos döntésekre is.
Éppen ezért olyan nehéz megértenem, miért nem ezek határozzák meg sokkal inkább a közös életünket.
És most itt ez a koronavírus.
Micsoda fricskája a sorsnak!
A magát a teremtés koronájának nevező ember most valóban kap egy koronát.
Egy apró vírus formájában, amely hirtelen képes megingatni mindazt, amit olyan biztosnak hittünk.
És micsoda különös helyzet, hogy miközben az emberiség hatalmas erővel képes átalakítani, sőt pusztítani a környezetét, most egy szabad szemmel láthatatlan kórokozó emlékeztet bennünket a saját sérülékenységünkre.
Nem tudhatjuk, milyen következményekkel jár majd ez a járvány, és mennyire változtatja meg az életünket.
De remélem, nem lesz szükség még súlyosabb figyelmeztetésre ahhoz, hogy felismerjünk valamit.
Hogy nem folytathatunk mindent ugyanúgy, ahogyan eddig tettük.
Hogy a fejlődés nem feltétlenül jelent egyre nagyobb fogyasztást, több hatalmat vagy még gyorsabb terjeszkedést.
És hogy talán éppen az lenne az igazi dimenzióváltás, ha végre nemcsak a környezetünket akarnánk megváltoztatni.
Hanem saját magunkat is.

Címkék: Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.