MERŐLEGES.HU

A történelem mintha ismételné önmagát. Most talán jobban megérthetjük, milyen kegyetlen lehetett Magyarország felosztásának időszaka. Amikor a nagyhatalmi érdekek mellett az emberek sorsa háttérbe szorult.

Gyönyörű napra ébredtünk. Az ég mélykékjét csak néhány fodrozódó fehér felhő szakítja meg. A levegőt finom szellő mozgatja, bársonyként simogatva bőrünket. Régóta részünk már ez a szépség, de a mai nap mégis különleges lesz.

Gyermek vagyok, de felnőttet kell játszanom.
Kisfiú lennék boldogan, de férfinak látszom.
Eltörpülök ma is, de magam nagynak láttatom.
Betakar az árnyékom, pedig fényre vágyom.

Hatalom és tekintély.

Sosem elég az, ami megvan. Mindig több kell. Valamiért újra és újra többre vágyunk, többet akarunk. Hát most páholyból nézhetjük, amikor ugyanezt nagyban játsszák.

Lassan felkapcsolunk a negyedik sebességbe. Itt már elég nagy a tempó, és magányossá válik a pilóta. Ami nem odavaló, azt letépi az ellenszél.

https://www.youtube.com/watch?v=Qxy7ByWp27U;ab_channel=P%C3%A9terH%C3%A9ty

Csodálatos élmény együtt lenni azokkal, akik a problémáik megoldását önmagukban keresik.

Nemrég végre újra szabad lettem. Nem is értettem pontosan, mi történt, de igazából nem is érdekelt. Most már maszk nélkül, oltással vagy anélkül, igazolvánnyal vagy anélkül, végre minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Az életedet akár egy sakkjátszmaként is felfoghatod. Minden lépésed lehet sorsszerű, Isten által kijelölt, vagy akár puszta véletlen is. Attól függ, miben hiszel. Egy azonban biztos: a lépéseidről te döntesz.

https://www.youtube.com/watch?v=pesltOMIuxA

Túl sok már a sokkból. A rosszból. Az ütésekből. Most már végre mondja meg valaki: meddig kell még szenvedni?

Demokrácia. Ahol boldog-boldogtalan szavazhat arról, ki irányítson, miközben sokak döntésében az észérveknek alig jut szerep.

Végigsöpört rajtunk a vírus. Megtámadta a testemet, megijesztette az életemet, megosztotta a barátaimat, megváltoztatta a világomat, és nem utolsósorban megteremtette a félelmemet. Hát most gyorsan találnom kell valamit, amibe menekülhetek. Valamit, ami megmenti az egómat attól a felismeréstől, hogy mindehhez esetleg nekem is közöm lehet. Mert én biztosan nem tehetek róla!

Ki örökli a Földet?

Azt mondják, túl nagy az ökológiai lábnyomom. Hogy pazarlóan élek, miattam rengeteg megromlott étel kerül a szemétbe, ivóvízzel öblítem le a bélsaramat, és feleslegesen égetem az energiát. Mindezt MIATTAM! Tényleg így van?

Már megint meghosszabbították a bezártságomat. És megint abban kell reménykednem, hogy hamarosan vége lesz, és végre visszakaphatom a régi életemet. ÁTKOZOTT MUTÁNSOK!

VÁROD, hogy egyszer majd eljöjjön a megváltás ideje. Hogy végre képes legyél megélni mindazt, amire igazán vágysz. Hogy elérkezzen az a bizonyos pillanat, amikor már semmi sem akadályoz abban, hogy önmagad légy.

https://www.youtube.com/watch?v=jSLyo3w6n68&ab_channel=P%C3%A9terH%C3%A9ty

Az emberi elme folyton megkülönbözteti önmagát, hogy igazolhassa saját létjogosultságát. Mindig és mindenhol csinál valamit, csak ne kelljen megállnia. Mert a mozdulatlanságban egyszer csak rázúdulna a felismerés: talán nincs is miért maradnia. Minden ragaszkodása csupán a saját FÉLelméből fakad, abból, hogy EGYEDül van.

Itt van az ősz, itt van újra, s szép mint mindig én nekem. De valójában sosem szerettem :-).

Egész életemben kereshetem létezésem értelmét. Találhatok is rá számtalan különböző választ, amelyek elégedetté, boldoggá vagy éppen nyugodttá tesznek. Mégis előfordulhat, hogy mindezek ellenére sem találom meg azt, amire valójában vágyom.

Logikusnak tartom, hogy rend a lelke mindennek. És aki ezzel nem ért egyet, az bizony nem gondolkodik logikusan. Sőt! Talán egyáltalán nem is gondolkodik! 

Buddháról talán elmondhatjuk, hogy az értelme segítségével jutott el a megvilágosodásig. Jézusról pedig azt, hogy a szenvedésein keresztül jutott el oda, ahol már nem volt szüksége újabb inkarnációra. Két különböző út, amelyek talán mégis ugyanoda vezetnek.

Furcsa fintora az életnek, hogy éppen azt a tükröt tartja elénk, amelybe a legkevésbé szeretnénk belenézni.

Összvissz válgás a felemked djéből

Nézem, ahogy szép lassan megnyugszik minden. Szeretnék hinni abban, hogy ez a „kényszerpihenő” tartós változást hoz a világunkba. Hogy amikor újra elindul az élet, nem pontosan oda térünk vissza, ahonnan elindultunk. Hogy valamit magunkkal viszünk ebből a különös időszakból: egy kicsivel több figyelmet egymás iránt. 

Hullámlovasok. Sosem álltam deszkán, de mindig csodáltam azok bátorságát, akik a tajték előtt néhány méterrel, őrült sebességgel próbálják legyorsulni a mögöttük zúduló soktonnányi vizet. Biztosan fantasztikus érzés lehet a hullámok hátán lovagolni. És talán jobb is, mint az életem hullámait újra meg újra elszenvedni, ahelyett, hogy végre megtanulnék lovagolni rajtuk.

Egy kis statisztika az elmúlt kétezer év nagy pusztítást végző járványairól. Vajon mit mutatnak a történelmi adatok, és milyen tanulságokat vonhatunk le belőlük a koronavírus-járvány idején? A számok mögött számomra egy ennél is fontosabb kérdés húzódik meg: képesek vagyunk-e változtatni azon, ahogyan a világunkhoz viszonyulunk?

Milyen szerencsés ember vagyok, hogy annyi minden megadatott nekem! Hogy láthatok, hallhatok, érezhetek, szerethetek. Hogy nap mint nap körülvesznek olyan csodák, amelyek mellett olyan könnyű észrevétlenül elmenni. Pedig talán éppen ezek az életünk legnagyobb kincsei.

https://www.facebook.com/meroleges.hu/videos/1849707685163050/?modal=admin_todo_tour

Sokszor elgondolkodom azon, vajon az 1930-as évek elején tudták-e az emberek, hogy teljes sebességgel robognak egy újabb pusztító világháború felé.
Biztosan voltak, akik felismerték a veszélyt, de talán túl kevésnek érezték magukat ahhoz, hogy változtassanak bármin.
Hiszen egy fecske nem csinál nyarat.
De kettő sem….

Egyszer született egy gólya, aki semmiben sem különbözött a többi gólyától. Legalábbis eleinte. Mert ahogy növekedett, egyre több olyan kérdést tett fel, amelyekre a felnőtteknek nem igazán volt válaszuk. Pedig ő csak azt szerette volna megérteni, miért kell az életnek feltétlenül olyan nehéznek lennie.

Ti milyen megszokásokat ismertek, amelyek szinte észrevétlenül természetessé váltak az életünkben? Olyanokat, amelyeken már el sem gondolkodunk, pedig ha egy pillanatra kívülről néznénk magunkra, talán egészen különösnek találnánk őket. Nekem ezek jutottak eszembe.

Dimenzióváltás. Amikor először hallottam ezt a kifejezést, világvégének neveztem. Aztán helyretettek: nem feltétlenül valamiféle világméretű pusztulásról van szó, hanem egy szemléletváltásról, amely akár az egész bolygóra kiterjedhet. Egy olyan változásról, amelyhez talán nem is szükséges újabb evolúciós lesöprés. De vajon mi késztethetné az emberiséget arra, hogy valóban másként kezdjen élni?

Félelem vagy ösztön? Nem tudom, melyik az, ami olyan tökéletesen, ugyanakkor szinte észrevétlenül formál bennünket egy hatalmas gépezet fogaskerekeivé. Talán mindkettő. És miközben egyre hatékonyabban végezzük a dolgunkat, észre sem vesszük, hogy lassan elveszítjük önmagunkat..

Testünk egy csodálatos jelzőrendszer. Sokszor tükrözi gondolatainkat, félelmeinket, megélt problémáinkat, különösképpen azokat, amelyekkel nem szívesen nézünk szembe. :-) Érdemes megtanulnunk figyelni a jelzéseire, mert olykor olyan összefüggésekre is rámutathatnak, amelyeket tudatosan még nem ismertünk fel.

Talán a gyökércsakra az a terület, amelyet leginkább az alapvető ösztöneinkkel kapcsolunk össze. Ahogy azonban feljebb haladunk, a köldök alatti területhez érve már olyan érzésekkel és szándékokkal is találkozhatunk, amelyek nemcsak bennünket, hanem a környezetünket is befolyásolják. Itt már a félelem is egészen más arcát mutathatja.

Ha megnézünk egy természetfilmet, ahol valaki vagy valami állandóan menekül egy másik élőlény elől, vagy tüskékkel, méreggel, szarvakkal, színekkel, esetleg a méretével védekezik, könnyebben megérthetjük, milyen mélyen gyökerezik az élővilágban a túlélés és az önvédelem ösztöne. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy bolygónk élővilágát jelentős részben a folyamatos küzdelem formálta. De vajon az ember képes-e túllépni ezen az ősi működésen?

A szívvel jó érzés foglalkozni. A szívhez kapcsoljuk a szeretetet, az elfogadást és azokat a pillanatokat, amikor igazán közel érezzük magunkat valakihez. Talán nem véletlen, hogy a szívcsakra számomra egészen más világot jelent, mint az eddig megismert területek.

A homlokcsakra, vagy más néven a harmadik szem, számomra nem egy „másik” világra nyit kaput. Sokkal inkább a gondolatokhoz, a figyelemhez és a kapcsolódás különös élményeihez kötődik. A koronacsakra pedig, bár sokféle érzetet tapasztaltam ezen a területen, egyelőre egyetlen jelenséggel kapcsolódott össze számomra igazán: az imádkozással.