3. sebesség: a háború
Nemrég végre újra szabad lettem. Nem is értettem pontosan, mi történt, de igazából nem is érdekelt. Most már maszk nélkül, oltással vagy anélkül, igazolvánnyal vagy anélkül, végre minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Végre újra élhetem az életem!
Helyreáll a megszokott életritmusom. Enyém a világ, ha fiatal vagyok. Enyém a családi boldogság, ha középkorú vagyok. Enyém a stabilitás, ha deres a halántékom. És enyém a biztonság, ha nyugdíjas lettem.
Bulizom és divatozom. Gyermekről gondoskodom és új autót veszek. Utazgatok, és talán már nyaralót is vásárolok. Kapálgatok és unokázom.
Vagy mégsem…?
Fiatal vagyok, és eltűnik a jövőm. Szüleimnek már nincs pénzük, a szerelmeimnek túl szegény vagyok, a munkahelyemen pedig talán csak öt év múlva lesz fizetésemelés.
Középkorú vagyok, és szétesik az életem. Retteghetek, hogy elfogy a benzin, félhetek, hogy hiánycikk lesz a csirkemell, és remeghetek attól, hogy értéktelenné válik a pénzem.
Deres a halántékom. A párkapcsolatom kiüresedik, a vagyonom semmivé foszlik, a megélhetésem bizonytalanná válik, a szomszédaim pedig lassan az ellenségeimmé lesznek.
Nyugdíjas vagyok. A gyermekeimet félni látom, a vagyonomat és a nyugdíjamat elveszni érzem, és egyre gyakrabban gondolok az életem végére.
Hát mi folyik itt…?!
Pedig én mindent elfogadtam.
Nem érdekelt, hogy egy hónappal korábban még az oltás felvételére kötelezték a tanárokat, hogy egyeseket fizetés nélkül küldhettek el a munkahelyükről, hogy elítélték azokat, akik nem kértek vakcinát.
Nem érdekelt, mi történik a szomszédomban, mi zajlik a közelemben. Én elfogadtam a világot olyannak, amilyen.
Sosem kerestem a bajt. Elég volt nekem a saját problémám.
Akkor miért bánt ez a világ…?!
Háború, menekültek, erőszak. Már a szomszédban kopogtat a rettegés.
És itt lebeg a harmincszázalékos infláció réme, az elszabaduló élelmiszerárak, a várható üzemanyagválság.
Mintha lassan megszűnne minden, amit eddig biztosnak hittem.
Hát mit vétettem…?!
Azt rontottad el, hogy behunytad a szemed.
Hogy a saját pici világodból nem voltál hajlandó kinézni.
Azt hitted, amit eddig felépítettél, az elég lesz egy egész életre. Hogy az maga az élet.
Mint a hörcsög, amely a ketrecében összetúrja a forgácsot, hogy biztonságban alábújhasson.
Még mindig azt gondolod, hogy majd gondoskodik rólad a jóságos nagybácsi. Állambácsi, hit, remény, Teremtő vagy bárki más, aki megszokott módon eltakarja előled a csúnya világot.
Pedig ez a jóságos nagybácsi valójában egy cukrosbácsi volt.
Akit ráadásul te magad teremtettél.
Csak azért, hogy ne kelljen kinézned a mézeskalács házikódból.
Bárhogyan is építetted fel a látszólagos békéd határait, bármennyire is igyekeztél mindent elfogadni, most ezeket a határokat átlépik.
A biztonsági ajtódat rád rúgják.
DE semmi gond! Ezen is túl leszünk.
Hiszen már úgysem tudnak újat mutatni. Ugye?
Itt van például ez az ellenségképgyártás.
Európában végre kezdett kialakulni valamiféle pénzügyi és energetikai egyensúly. Közben az USA évek óta próbálta eladni a földgázát és a modern fegyvereit. Most majd minden könnyebben megy?
Lehet, hogy ez is csak egy „picike” tényező az egész történetben. Hiszen úgyis messze van tőled.
Vagy megint csak ijesztgetnek?
Akit eddig nem sikerült megosztani a vírussal, annak talán a háború és az ELLENSÉG már elegendő lesz.
Ha pedig ez sem, akkor jöhet a durva áremelkedés, a megszokott kényelem helyett a hiánycikkektől való rettegés, a gondtalan élet helyett a teljes bizonytalanság.
Majd ezek szépen szétzilálják az idegeit.
És mindez akár fél év alatt.
Közben persze lehet találgatni tovább. Kína kihasználja a zavart, és megszerzi Tajvant? Az USA összeugrasztja azokat, akik megpróbálnák kikerülni a dollárt? Esetleg valahol, mondjuk Pakisztán környékén, történik egy újabb provokáció?
Sok hülyeség. Sok elképzelhető forgatókönyv.
De hát úgyis vannak biztos pontjaink!
Van mit tankolni az autóba, van mit megvenni a boltban, van gáz a kazánban, áram a kapcsoló mögött, és elegendő zseton a kényelem fenntartására.
Vagy ez is megborul?
És akkor mi történik?
Olyan lesz az egész, mint egy hangyaboly, amelyet valaki megpiszkált egy bottal?
Amikor már mindenki ideges, amikor mindenki fél, akkor elég lehet egyetlen szikra.
És a „többiek baja” egyszer csak eléri azokat is, akik olyan gondosan építették maguk köré a saját békéjüket.
Most már tényleg ideje lenne elgondolkodnom azon, milyen megszokásokból építettem fel a világomat.
Mi minden az, amit a múlt sok csapása után újra és újra visszaengedtem a valóságomba?
Mivel nem néztem szembe?
Hol felejtettem el követni a saját mottómat?
„Mindig azt kell tennem, ami a legnehezebb.”
Vagy talán ez is csak egy illúzió?
És ha újra becsukom a szemem, csendben kibírom addig, amíg egyszer majd valóban felébredhetek…?
Komment