Colosseum

2023 ápr 20.

Gyönyörű napra ébredtünk. Az ég mélykékjét csak néhány fodrozódó fehér felhő szakítja meg. A levegőt finom szellő mozgatja, bársonyként simogatva bőrünket. Régóta részünk már ez a szépség, de a mai nap mégis különleges lesz.

Colosseum

Valami várakozás van a levegőben. Tudjuk, érezzük, mintha éppen ezért a napért jöttünk volna. Lassan feszültség is vegyül a várakozásba, amire sokan sokféleképpen reagálunk. 

Vannak, akik – és jaj, de sokan vannak! – nem akarnak minderről tudomást venni. Ugyanúgy kezdik ezt a napot is, mint életük valamennyi korábbi reggelét. 

Mások már előre idegessé válnak. Kezük akkor is ökölbe szorul, amikor egyszerűen csak örülhetnének a puszta létezésüknek. Ők már most rohannának, hogy az első sorba válthassanak jegyet. Nem érdekli őket senki más, csak saját maguk.


Sokan sírnak, kétségbeesetten elbújnak, és abban reménykednek, hogy valahogyan elkerülhetik a közelgő ismeretlent.
Pedig még azok is tudják, akik mindkét kezüket a fülükre tapasztják, hogy ott kell lenniük.


Ez a nap mindannyiukról szól. Ma minden idők legnagyobb gladiátorai fognak élet-halál harcot vívni.

Lassan elsötétül az ég, és gyülekezni kezd a nép a Colosseum hatalmas kapuinál. Akarod vagy sem, mindenki ott lesz. Senki sem maradhat ki, aki korábban részese volt a játékoknak. Már egy emberöltővel ezelőtt meghirdették ezt a viadalt. És aki azért szállt a földre, hogy itt legyen, az most nem tehet mást.
Árnyék vetül a tájra, és nyomasztó tömeg tűnik fel a messzeségben. Minden irányból ide tartanak. Elérik a várost, majd beözönlenek a szűk utcákra. Magukkal sodornak mindenkit, aki elbújna, aki lehajtott fejjel próbálna észrevétlen maradni. Nincs megállás. Nincs ellenállás. Mintha egymagad akarnál feltartóztatni egy szökőárat. A kapuk kinyílnak, a hömpölygő emberáradat beözönlik a lelátókra, és a fenséges Colosseum megtelik.
Mindenki egyszerre kezd beszélni.
Van, aki nem érti, mi történik, és egyáltalán mit keres itt.
Van, akinek görcsbe szorul a keze, és legszívesebben megütné mindazokat, akik mellette állnak.
És van, aki csak cseveg, csipog, csivitel, hogy végre rá figyeljenek.
Sok viadalt látott már ez az aréna.
De a mai más lesz.
Egy új ceremóniamester tűnik elő az árnyékból, és nyugodt léptekkel az aréna közepére sétál. Látszik rajta, hogy vár valamire. Körülnéz, és halvány mosollyal a szája sarkában figyeli, ahogyan senki sem figyel rá. Ő már többször járt itt. Hatszor nézett már az emberek szemébe, és tudja, hogy soha, egyetlen korábbi alkalommal sem volt még ennyi gladiátor az arénában. Figyeli, ahogyan a lelátók szinte megremegnek a hatalmas tömeg alatt.
A régi vér szagától még azok is felriadnak, akik a legmélyebbre bújtak a valóság elől. 

A zsongás, a zúgás egyetlen pillanatra sem csitul. Mintha mindenki kizárólag saját magáért lenne itt, miközben az égvilágon senki sem tudná, valójában hol is van.
A mester hangosan megszólal. De senkit sem érdekel.
Az öntudatlan zsongás egy pillanatra sem szűnik. Így hát dobokért és dobosokért kiált. Tízen szaladnak hozzá, majd hatalmas mozdulatokkal egyszerre kezdik verni a falakat rengető ütemet.
De mit sem ér.
A zaj akkora, a figyelmetlenség olyan mély, hogy kis idő múlva maga inti le a dobolást. Elefántokat hozat. Kürtösöket.
Hiába.
Nincs olyan hangos trombitaszó, amely felkeltené a tömeg figyelmét. Nézi a lelátókat, mint aki pontosan azt látja, amire számított. Tekintetén lassan eluralkodik a szomorúság. Keserű nyálként gyűlik benne a „már megint” érzése. Már-már kiköpne egyet, de inkább csak int.
És a kapuk bezáródnak. Aztán elindul kifelé az arénából, és a válla fölött mindössze ennyit mond:
„A gladiátorok most már ti vagytok.”

Mi történik akkor, ha nincs vezető? Ha nincs senki, aki megmondja, mit kell tenni? Ha a rengeteg hírhozó egymást túlordibáló zavarában már senki sem tudja, mi az igazság? Ha a leghangosabbak és a legerősebbek éppen a hazugok?
Mire kellene odafigyelni? Kire kellene hallgatni?

Az egyik válladon ott ül az ördög, a másikon az angyal. Melyikre hallgatsz majd, amikor olyan könnyű elcsábulni? Már régóta rabjai vagyunk a játékoknak és a Colosseum csábító varázsának. Itt veszítettük el lelkünk csendes szavát. Itt minden tökéletesnek tűnik, hiszen a halk is hangos lehet.
A békésnek látszó is vért akarhat.
A gyenge is halált követelhet.
Itt mindenki megtalálhatja azt, amire a benne lakozó sötétség készteti.
Itt hangosan és harsányan élhetünk, mintha ez örökké tarthatna.
A vágyak és félelmek ördögi köre ez.
És mi szinte bármit megteszünk, csak ne kelljen meghallanunk a belső hangunkat. Pedig hányszor szólt már, hogy elég! Hányszor kért szépen, hogy végre állj meg! Hiszen ő lenne az, aki csendre inthetné a zajongó elmét. Az a hang, amely már annyiszor könyörgött, hogy lásd meg végre a szépet.
Ne akarj mindig többet.
Ne kergess hívságokat.
És ki lehet ez a ceremóniamester?
A sorsod? Az istened? Te magad? Vagy egyszerűen a véletlen?
Valójában nem számít.
Hihetsz bármiben, ha téged az boldoggá tesz. Egy azonban biztos.
A gladiátorok már mi vagyunk.
És most már rajtunk múlik, hányunknak kell meghalnia – talán neked is –, mire végre megértjük, mit nem hallottunk meg eddig.

Címkék: Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.