csakrák
Csakrák kicsit másképp - Harmadik fejezet.
napfonat csakra
Ha megnézünk egy természetfilmet, ahol valaki vagy valami állandóan menekül egy másik élőlény elől, vagy tüskékkel, méreggel, szarvakkal, színekkel, esetleg a méretével védekezik, könnyebben megérthetjük, milyen mélyen gyökerezik az élővilágban a túlélés és az önvédelem ösztöne. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy bolygónk élővilágát jelentős részben a folyamatos küzdelem formálta. De vajon az ember képes-e túllépni ezen az ősi működésen?

Talán a félelmeinkkel a legnehezebb szembenéznünk. Sokszor ezeket ismerjük fel a legkevésbé, és ezek megértéséhez van szükségünk a legtöbb belső erőre.
A bennünk élő küzdelem, a törekvés, a harcolni akarás már könnyebben észrevehető.
Azt szinte mindenki felismeri másokon, amikor valaki erősen ragaszkodik valamihez, vagy mindenáron küzd egy célért.
Ezen a bolygón az élőlények egymással kölcsönhatásban, egymásra utalva élnek. Az élet része a versengés, a védekezés, de ugyanúgy az együttműködés is.
Az ember különösen sikeressé vált abban, hogy környezetét alakítsa, és sok tekintetben uralja. Mégsem biztos, hogy ezzel együtt képes volt meghaladni saját ösztönös késztetéseit.
Sokszor könnyebb a külvilággal harcolnunk, mint befelé figyelnünk.
Könnyebb újabb célokat, ellenfeleket és kihívásokat keresnünk, mint megállni, és észrevenni valami békéset, időtlent, amit az elménk talán idegennek, sőt életképtelennek tart ebben a világban.
Mintha attól félnénk, hogy ha abbahagyjuk a küzdelmet, valamiről le kell mondanunk.
A bennünk élő harcos pedig minden erejével ragaszkodik ahhoz a világhoz, amelyet maga köré épített.
És ezzel el is érkeztünk a sokunkban erőteljesen működő napfonatcsakrához.
A harc csakrájához.
A gyomor magasságába.
Számomra ez a terület sem sokkal könnyebb, mint az előző fejezetben tárgyalt szakrális csakra.
Saját tapasztalataimban a bal oldalon jelentkező fájdalmakat gyakran az érzelmi alapú küzdelemhez kapcsoltam. Enyhébb esetben csak egy nyilallásként jelentkeztek, máskor szinte összerántották az oldalamat.
A jobb oldalon érzett hasonló feszültségeket inkább a haraggal és a dühvel társítottam.
Ezek természetesen személyes, szimbolikus értelmezések. A fájdalom helyéből önmagában nem következtethetünk az érzelmek eredetére, és a visszatérő testi panaszokat orvosilag is érdemes kivizsgáltatni.
De maga a harag valóban érdekes érzés.
Haragszom valakire.
Valami olyat tett, ami nekem nagyon nem jó. Olyan módon viselkedett, amelyet elítélek.
És abban a pillanatban szinte teljesen különállónak érzem őt önmagamtól.
Lehet, hogy korábban szerettem, közel állt hozzám, sok örömet éltünk át együtt. De amikor dühös vagyok rá, mindez könnyen háttérbe szorul.
Abban a pillanatban nem a közös dolgainkat látom, hanem azt, ami elválaszt bennünket.
És ezernyi módon meg tudom indokolni, miért helytelen, amit tett.
Aztán lehet, hogy öt perc múlva már meg is bocsátok neki.
De attól még könnyen úgy gondolhatom, hogy neki kellene megváltoznia.
Ritkábban jut eszembe, hogy esetleg a saját kiinduló gondolatomban, szándékomban vagy elvárásomban is kereshetnék valamit, ami hozzájárult a konfliktushoz.
Pedig hangsúlyozom: a kiindulópont is fontos.
Amikor elönt bennünket az indulat, ritkán kezdünk filozofálni.
Próbáltál már megálljt parancsolni magadnak, amikor eltölt a düh?
Nem egyszerűen elfojtani vagy legyűrni, hanem mintha a kezedbe vennéd ezt az energiát, és alaposan megnéznéd, mi is ez valójában?
Honnan indult?
Miért tört elő ilyen hirtelen valamilyen mélyen rejtőző zugból?
Vagy talán már régóta érlelted magadban?
Honnan is jön?
És ezt az érzést még tovább is fokozhatjuk.
Amikor már gyűlölünk valakit.
Ez többnyire nem pillanatnyi felindulás. Gyakran hosszabb idő alatt felhalmozódott sérelmek, harag és elutasítás vezetnek idáig.
Ha eljutottál oda, hogy gyűlölsz valakit, akkor valószínűleg sok minden történt benned, amíg ez az érzés kialakult.
És néha legalább olyan nehéz lebontani, mint amilyen észrevétlenül felépült.
Sokszor hallani olyan történeteket, amikor valaki csak a halálos ágyán tudott megbocsátani.
Vagy éppen neki bocsátottak meg akkor, amikor már távozni készült.
De nem is kell konkrét személyt gyűlölnünk.
Lehet az egy ideológia, egy másik politikai szemlélet, egy világnézet vagy egy közösség.
És milyen könnyű beállni egy zászló mögé, együtt lenni másokkal, és közösen elutasítani, sőt gyűlölni a túlsó oldalt.
De valóban szükségünk van arra, hogy mindenáron valamelyik oldalon álljunk?
Hogy tápláljuk magunkban a haragot?
Sok ember küzd gyomorpanaszokkal. Csikar, mar, fáj, olykor komoly betegségek is kialakulhatnak.
A stressz és a tartós feszültség hatással lehet az emésztésünkre, de a gyomorbetegségeknek számos különböző orvosi oka lehet. Nem tekinthetjük őket egyszerűen az elfojtott harag következményének.
A lelki önvizsgálat ettől még értékes lehet.
Mert vajon melyikkel nehezebb szembenéznünk: a bennünk élő ősi félelemmel, vagy az állandó küzdelem iránti késztetésünkkel?
És itt nemcsak a másokkal folytatott harcra gondolok.
Ugyanazokat a példákat sorolhatnám, mint a félelem esetében.
A munkahelyünket, ahol nap mint nap küzdünk a helyünkért, az elismerésért, a sikerért. Sőt, lehet, hogy maga a munkánk is állandó harcnak tűnik.
Megtetszik valaki, és úgy érezzük, meg kell küzdenünk érte, hogy elnyerjük a figyelmét, szeretetét.
Majd ha ez sikerül, a családon belül kezdünk küzdeni azért, amit helyesnek tartunk.
Legyen szó rendről, tisztaságról, pénzköltésről vagy éppen takarékoskodásról.
És ugyanez megjelenhet akkor is, amikor gyermekünket neveljük.
Hiszen mindent az ő érdekében teszünk.
Beosztjuk az egész napját, meghatározzuk, mit tehet és mit nem. Vannak dolgok, amelyeket megengedünk, másoktól pedig tiltjuk.
Mert szerintünk úgy helyes.
És ha valaki megkérdőjelezi a döntéseinket, máris készen állunk megküzdeni az igazunkért.
Nap mint nap ítélkezünk, és teret engedünk az igazságérzetünknek.
Beszélgetünk, híreket olvasunk, médiát nézünk vagy hallgatunk, véleményt formálunk, és állást foglalunk.
Milyen kifejező ez a szó!
Állást foglalunk.
Mint a háborúban, amikor elfoglalják a másik fél állásait.
Persze a véleményalkotás és a kiállás önmagában nem jelent harcot. A kérdés inkább az, hogy képesek vagyunk-e közben nyitottak maradni, vagy minden eltérő gondolatot fenyegetésként élünk meg.
Valóban nem tudom, mi a nehezebb: a félelmeinkkel szembenéznünk, vagy a harcot letennünk.
Mindkettő mélyen gyökerezik emberi természetünkben.
Lehet, hogy nem is kell megszabadulnunk tőlük, hiszen a félelem és a küzdelem képessége a túlélésünket is szolgálja.
De talán megtanulhatjuk felismerni, mikor van valóban szükségünk rájuk, és mikor működnek már csupán megszokásból.
Érdemes tudatosabban figyelnünk a cselekedeteinkre, a szándékainkra és a gondolatainkra.
Megállni a megfelelő pillanatban, és megpróbálni megérteni önmagunkat.
Ha másként nem, hát utólag.
És ha testünk is jelez, ha feszültséget, kimerültséget vagy fájdalmat érzünk, figyeljünk rá. Keressük meg a testi okokat, és közben azt is megvizsgálhatjuk, milyen lelki terheket hordozunk.
Mert talán éppen ez az egyik legnagyobb ajándékunk.
A tudatosság.
Hogy nem kell minden helyzetben automatikusan engedelmeskednünk az ösztöneinknek.
Hogy képesek lehetünk megállni, választani, és nem csupán a félelmeinkre vagy az indulatainkra hallgatni.
Hanem a szívünkre is.
Komment