csakrák
Csakrák kicsit másképp - Második fejezet.
szakrális csakra
Talán a gyökércsakra az a terület, amelyet leginkább az alapvető ösztöneinkkel kapcsolunk össze. Ahogy azonban feljebb haladunk, a köldök alatti területhez érve már olyan érzésekkel és szándékokkal is találkozhatunk, amelyek nemcsak bennünket, hanem a környezetünket is befolyásolják. Itt már a félelem is egészen más arcát mutathatja.

Szakrális csakra. Nem tudom, miért hívják így. Számomra ez a terület sokáig elsősorban a fájdalommal és a kellemetlen érzésekkel kapcsolódott össze.
A saját tapasztalataimban a bal oldalon jelentkező szúró érzéseket gyakran a félelemhez társítottam. Olykor egészen erős, szinte késszúrásszerű érzésként éltem meg őket. Mintha valamilyen kimondatlan, eltemetett félelem keresne utat magának.
A jobb oldalhoz másfajta élményeket kapcsoltam. Itt inkább az akarat, az ellenállás, olykor a másokkal szembeni indulat vagy rossz szándék jutott eszembe.
Persze pontosabban kell fogalmaznom, mert nem minden esetben rosszak az indokaink. És az ilyen testi érzésekből önmagukban nem következtethetünk sem a saját, sem mások szándékaira.
Csupán én nem szeretem, amikor a félelem irányítja a tetteimet.
És nemcsak a tetteimet, hanem eggyel visszalépve a szándékaimat, sőt a gondolataimat is.
Számomra sokáig találóbb névnek tűnt volna erre a csakrára, hogy a félelem csakrája.
Fél-elem. A fél elemem a félelem. :-)
Nem is vagyunk mindig tisztában azzal, hogy mikor félünk.
Azt kell mondanom, sokkal gyakrabban, mint gondolnánk.
Amikor elkülönülve gondolunk magunkra, amikor veszélyben érezzük a biztonságunkat, a helyünket vagy a kapcsolatainkat, gyakran észrevétlenül is a félelem kezdheti irányítani a döntéseinket.
Lehet ez a munkahelyünkön, amikor féltjük az állásunkat, mert valaki éppen jobban teljesít nálunk.
Lehet otthon, a családban, amikor gyermekünk nevelésében tudattalanul a saját korábbi félelmeink jelennek meg.
Túlöltöztetjük a kincset, túlbeszéljük a fejét, túlsportoljuk vagy túltanultatjuk a jövőjét.
És közben talán észre sem vesszük, hogy nem feltétlenül az ő szükségleteire reagálunk, hanem a saját aggodalmainkat próbáljuk megnyugtatni.
De nemcsak a gyermekünkről lehet szó.
Lehet egy szülő, akinek mindenáron bizonyítani szeretnénk.
Vagy a párunk, akit szeretetből óvunk, féltünk, körülveszünk gondoskodással, miközben talán egyre kevesebb teret hagyunk neki.
Belekapaszkodunk, mert rettegünk az elvesztésétől.
Olykor már az önállóságát is nehezen viseljük, vagy féltékenységgel figyelünk mindenkire, aki csak rámosolyog.
Hozunk valamit valahonnan. Egy régi tapasztalatot, egy gyermekkori félelmet, egy megtanult reakciót, amely annyira természetessé vált, hogy szinte észre sem vesszük.
És ez a belső minta nap mint nap befolyásolhatja a cselekedeteinket.
Mindezt akár hosszú éveken át folytathatjuk, amíg valami meg nem állít bennünket.
Lehet, hogy soha nem történik ilyen, és viszonylagos békében éljük le az életünket a félelmeinkkel együtt.
De az is lehet, hogy egy külső esemény, esetleg éppen az, amitől a legjobban tartottunk, rákényszerít arra, hogy újragondoljuk a működésünket.
Talán, még ha fájdalmas is szembesülni vele, ez lehetőséget ad a változásra.
Máskor a testünk jelzései hívják fel a figyelmünket arra, hogy valami nincs rendben.
Először talán csak enyhe feszültséget vagy nyilallást érzünk, később visszatérő panaszokat tapasztalhatunk.
A stressz és a szorongás valóban járhat testi tünetekkel, de a fájdalmaknak és az esetleges szervi elváltozásoknak sokféle oka lehet. Ezért a visszatérő vagy erős panaszokat fontos orvosilag is kivizsgáltatni.
És miközben szükség esetén kezelést kapunk, talán érdemes feltennünk magunknak egy másik kérdést is.
Mi zajlik bennem?
Félek, vagy féltek valakit.
Miért?
Mi az, ami irányítja a tetteimet, megacélozza az akaratomat, fókuszálja a gondolataimat, hogy mindenáron elkerülhessek valamit?
Van, aki többet, van, aki kevesebbet foglalkozik a jövővel. Tervezünk, szervezünk, előre gondolkodunk, hogy megelőzzünk egy esetleges bajt.
Ez természetes és sokszor hasznos emberi képesség.
De mi történik, amikor már nem a józan előrelátás, hanem a félelem vezérel bennünket?
Rengeteg példát láthatunk arra, hogy egy ember, egy közösség, sőt akár egy nemzet is „megelőző csapást mér” valaki másra.
Ugyanezt a működést kisebb léptékben is felismerhetjük a családunkban, a közvetlen környezetünkben vagy a mindennapi kapcsolatainkban.
Félünk, ezért előre cselekszünk.
Megelőzünk.
Olykor olyan veszély ellen is védekezünk, amely még nem következett be, és talán soha nem is fog.
Ennek a működésnek kellene időnként határt szabnunk.
Felismerni magunkban azokat az ősi, ösztönös reakciókat, amelyek a túlélésünket és a biztonságunkat szolgálják, de nem minden helyzetben segítenek bennünket.
Nem megtagadni kell ezeket, hanem megtanulni tudatosabban viszonyulni hozzájuk.
Odafigyelni arra, hogy mit miért teszünk.
És ha a testünk jelez, ha alhasunk vagy köldökünk magasságában szúrást, nyilallást, feszültséget érzünk, a szükséges orvosi figyelem mellett megállhatunk egy pillanatra, és megvizsgálhatjuk a gondolatainkat is.
Mit éreztem az imént?
Mitől tartok?
Miért akarok valamit ennyire erősen elkerülni vagy éppen mindenáron megvalósítani?
Lehet, hogy évekre kell visszatekintenünk ahhoz, hogy megértsünk egy-egy régi félelmet vagy berögződést.
Ez nem könnyű feladat.
Hiszen sokszor éppen olyan dolgokat kell észrevennünk önmagunkban, amelyek létezéséről addig nem is tudtunk.
És ha ezekről másokat kérdezünk, vagy szeretteinktől segítséget kérünk, előfordulhat, hogy olyan visszajelzéseket kapunk, amelyek nagyon érzékenyen érintenek.
Tagadunk, ellentmondunk, magyarázkodunk, cáfolunk.
Hiszen a saját, gondosan felépített énképünkkel kerülhetünk szembe.
A legmélyebb belső világunkban kezdünk kutatni.
És ehhez bizony bátorság kell.
Mindenki maga döntheti el, mikor áll készen erre az útra, és milyen segítséget szeretne igénybe venni hozzá.
Mert a testi panaszaink kezelése és a lelki önismeret nem egymás alternatívái.
Mindkettőnek megvan a maga helye.
De néha a legnehezebb találkozás mégsem egy orvosi vizsgálat vagy egy fájdalmas emlék felidézése.
Hanem az a pillanat, amikor végre hajlandók vagyunk belenézni a tükörbe.
És nem azt látni benne, akinek eddig gondoltuk magunkat, hanem azt, akik valójában vagyunk.
Komment