Életünk a betegség

2020 ápr 20.

Furcsa fintora az életnek, hogy éppen azt a tükröt tartja elénk, amelybe a legkevésbé szeretnénk belenézni.

Életünk a betegség

A nyugati világban szinte mindenki félti az egészségét. Igyekszünk mindent megtenni azért, hogy elkerüljük a betegségeket, lehetőleg még azelőtt, hogy egyáltalán megjelennének.
Segítségből pedig nincs hiány. Ha naponta két-három órát ülünk a televízió előtt, reklámok tucatjai próbálnak meggyőzni bennünket arról, hogy egészségünk megőrzéséhez újabb gyógyszerekre, vitaminokra, étrend-kiegészítőkre és különféle megelőző készítményekre van szükségünk. És ehhez még az sem kell, hogy valóban nézzük a televíziót. Sokan egyszerűen háttérzajként kapcsolják be, így az üzenetek akkor is eljutnak hozzánk, amikor látszólag oda sem figyelünk.
Nem csoda, hogy a gyógyszeripar napjainkra az egyik legjövedelmezőbb üzletággá vált.
Mi pedig szorgalmasan kapkodjuk be a bogyókat, tablettákat, immunerősítő kapszulákat és vitaminkomplexeket. Néha még antibiotikumokat is szedünk akkor, amikor nincs rájuk valódi szükség. Mert azt hisszük, hogy minél több mindennel védekezünk, annál nagyobb biztonságban vagyunk.
És talán éppen itt kezdődik a probléma.
Mert miközben minden erőnkkel próbáljuk elkerülni a betegséget, egyre több figyelmet és energiát fordítunk arra, amitől félünk. A védekezés lassan életünk természetes részévé válik, a félelem pedig szinte észrevétlenül beköltözik a mindennapjainkba.
Én ebben látom azt a különös tükröt, amelyet az élet most elénk tartott.
Megjelent egy betegség, amely pontosan azokat a bizonytalanságokat hozta felszínre, amelyeket a legkevésbé tudunk elviselni.
Nem tudjuk biztosan, ki hordozza. Nem értjük teljesen, hogyan terjed. Félünk a következményeitől, és attól is, hogy ha egyszer már átestünk rajta, vajon újra megbetegedhetünk-e.
MEGTÁMADHAT!
Már maga a szó is milyen beszédes! Mintha egy láthatatlan ellenséggel állnánk szemben, amely ellen minden pillanatban készenlétben kell lennünk.
A védekezés az egyik legerősebb ösztönünk. Ezzel önmagában nincs is semmi baj. De vajon hol van az a pont, ahol az egészségünkről való gondoskodás átfordul a betegségtől való állandó rettegésbe?
Amikor már nem azért veszünk be valamit, mert valóban szükségünk van rá, hanem azért, mert félünk attól, mi történne, ha nem tennénk?
Számomra ez a fajta kényszeres gyógyszerfogyasztás már-már a függőségre emlékeztet. Mintha képtelenek lennénk abbahagyni, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy a tabletták nélkül kiszolgáltatottá válunk, és előbb-utóbb eljön értünk a halál.
Most pedig koronát tettünk a saját fóbiánk fejére.
Mert szembetaláltuk magunkat valamivel, amire nincs egyszerűen bekapható, minden bizonytalanságot megszüntető csodaszer.
Marad a félelem.
Vagy a felismerés.
Már megint az az átkozott felismerés!
Hogy talán nem is maga a betegség az egyetlen dolog, amivel szembe kell néznem, hanem a saját félelmeim is. Azok a beidegződések, amelyek miatt azt hittem, hogy mindent ellenőrzés alatt tarthatok, és hogy a biztonságomat kizárólag kívülről érkező eszközökkel teremthetem meg.
A tükör pedig ebből a szempontból tökéletes.
Éppen azt mutatja meg, amit a legnehezebben akarok észrevenni.
Azt, hogy az életemet nemcsak a körülöttem zajló események alakítják, hanem az is, ahogyan viszonyulok hozzájuk.
Mintha egy hatalmas színházban ülnék, és a saját életem történetét nézném.
ÉS még azt is én dönthetem el, hogy passzív néző szeretnék maradni, vagy inkább részt veszek a darab rendezésében.
Ez az én életem drámája.
De lehet belőle horror, vígjáték vagy akár kalandfilm is.
Mi legyen…?
Mit szeretnék valójában megélni a hátralévő éveimben?
És ami talán mindennél fontosabb:
Mi számomra az EGÉSZ-ség?

Címkék: Blog

Komment

Kommenteléshez be kell lépni.