Félelem és ösztön
Félelem vagy ösztön? Nem tudom, melyik az, ami olyan tökéletesen, ugyanakkor szinte észrevétlenül formál bennünket egy hatalmas gépezet fogaskerekeivé. Talán mindkettő. És miközben egyre hatékonyabban végezzük a dolgunkat, észre sem vesszük, hogy lassan elveszítjük önmagunkat..

Ez az anyagi világban rohanó élet nem sok lehetőséget hagy arra, hogy legyen időnk eltöprengeni önmagunkon.
Hogy megállhassunk egy pillanatra, és megpróbáljuk rendezni a sorainkat.
Valamiért mindig rohanni kell.
Sokan ezt úgy éljük meg, hogy állandóan van egy probléma, amelyet meg kell oldanunk. A megoldásért pedig gyakran meg kell küzdenünk másokkal, mert valahogy mindig akad valaki, aki mást szeretne.
Persze rengeteg változata van annak, hogyan távolodhatunk el önmagunktól.
Az egyik véglet, amikor mindenáron érvényesíteni akarjuk az akaratunkat.
A másik, amikor szinte teljesen feladjuk önmagunkat, háttérbe szorítjuk saját vágyainkat, igényeinket, mert semmi mást nem szeretnénk, csak biztonságban érezni magunkat valaki mellett.
Egy biztos.
Képesek vagyunk olyan hatékonysággal tekerni a mókuskerekünket, hogy észre sem vesszük, mikor kezd eltűnni belőlünk az, akinek valójában érezzük magunkat.
Ösztöneink, ha nem ismerjük fel a működésüket, könnyen olyan irányba terelhetnek bennünket, amelyet tudatosan talán nem is választanánk.
Férfiként például könnyen belecsúszhatunk abba, hogy mindenáron a legerősebbek, legokosabbak, leggyorsabbak akarunk lenni.
Még egy áruházi parkolóhely kiválasztásakor is képesek vagyunk versenyezni, dominálni.
Az alfa-hím mindenáron felül akar kerekedni.
És ha nem figyel oda, még az sem érdekli, hogy közben másokat akadályoz vagy veszélyeztet. Akár egy mozgáskorlátozott ember számára fenntartott parkolóhelyet is elfoglal, csak hogy ő kerüljön előnybe.
Nőként pedig ugyanígy előfordulhat, hogy a megfelelési vágy, a párkapcsolathoz vagy az anyasághoz kötött elvárások lassan háttérbe szorítják a saját személyiségünket.
Megpróbálunk olyanná válni, amilyennek mások szeretnének látni bennünket.
Vagy minden energiánkat a külsőnk alakítására fordítjuk, vagy éppen teljesen lemondunk a saját igényeinkről.
És közben észrevétlenül elveszíthetünk valamit a saját fényünkből.
Természetesen ezek nem kizárólag férfiakra vagy nőkre jellemző működések. A bizonyítás, a versengés és a megfelelés mindannyiunk életében megjelenhet.
De miért törekszünk minderre?
Talán azért, mert valamitől félünk.
Hogy egyedül maradunk. Hogy sikertelenek leszünk. Hogy megöregszünk vagy elszegényedünk.
Hogy kevesebbek, gyengébbek, kevésbé szépek vagy kevésbé okosak leszünk másoknál.
Hogy valamilyen szempontból nem leszünk elegendők.
Az elménk szinte mindig valamihez képest gondolkodik.
Összehasonlít, mérlegel, értékel.
Ritkán tekintünk önmagunkra úgy, hogy közben ne viszonyítanánk valakihez vagy valamihez.
És milyen ritkán vagyunk igazán jelen!
Milyen ritkán nézünk körül anélkül, hogy máris valami mást szeretnénk!
Így aztán könnyen észrevétlenek maradnak azok a kincsek, amelyek már most a birtokunkban vannak.
Próbáld meg elmondani egy vak embernek, milyen a napkelte.
Vagy egy siket embernek, milyen hangja van a gyermeki kacagásnak.
Aztán egyszerűen tekints rá a saját kezedre, lábadra.
Ott vannak.
És ha egészségesen működnek, többnyire úgy mozognak, ahogyan szeretnéd.
Micsoda csoda ez!
De számunkra mindez gyakran természetes, hiszen megszoktuk.
Most inkább azokkal a dolgokkal kell foglalkoznunk, amelyeket még nem szereztünk meg.
Több pénz, jobb állás, gazdag pasi, csinos csaj, esetleg hírnév.
Vagy mit tudom én, még mi minden.
Egy biztos: gyakran nem ott vagyunk gondolatban, ahol éppen élünk.
Mindig máshol szeretnénk lenni.
És ez fenntartja az állandó törekvést, a sokszor indokolatlan akaratot, a felesleges célokat.
Amelyekkel végül szép lassan felőrölhetjük önmagunkat.
Azt sem értem igazán, miért kell bárkinek is ilyen értelemben felnőnie.
Illetve miért azonosítjuk a felnőtté válást azzal, hogy megtanulunk eljátszani egy szerepet?
Valakivé kell válnunk, aki helytáll az anyagi világban?
Miért nem maradhat közben a felszínen a lelkünk?
Sokan el tudják mesélni, hogy hirtelen jött a mélyvíz, gyorsan kellett felnőtté válniuk.
A naiv kisgyermekből szinte egyik napról a másikra harcos lett.
És nem feltétlenül a szó jó értelmében.
Ha pusztán a mindennapi élet gyakorlati oldaláról nézem, talán nincs is ebben semmi különös.
Alkalmazkodni kellett, helyt kellett állni, túl kellett élni.
De ha mélyebb értelmet keresek benne, akkor fel kellene ismernem a saját maszkomat.
Azt a maszkot, amely gyermekkoromtól kezdve lassan formálódott, egyre masszívabbá vált, míg végül szinte elválaszthatatlanul összenőtt velem.
Látnom kellene önmagamat.
Azokkal a tulajdonságaimmal együtt, amelyekről nem szívesen veszek tudomást.
Nehéz ügy.
Mert ehhez egy kicsit ki kellene lépnem abból a világból, amelyet magam köré építettem.
Abból a világból, amelyet a szokásaimmal, ösztöneimmel, félelmeimmel és akaratommal olyan sikeresen magamra zártam.
És itt jön képbe a mi rohanó világunk.
Mert annyi mindennel kell foglalkoznunk!
Annyi „fontos” dolog zajlik az elménkben!
Annyira nincs időnk egyetlen „lélek”zetnyi szünetre sem, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat: hipp-hopp, lepörgött az életünk.
És mire felismerjük, mik az igazi értékek, talán már nem sok időnk marad arra, hogy igazán megéljük őket.
Sokszor nem látjuk meg időben a kincseinket.
Csak akkor vesszük észre, mennyit jelentettek, amikor elveszítjük őket.
Amikor valami kizökkent a jól megszokott életünkből.
Mert a jó dolgokhoz olyan könnyen hozzászokunk, hogy egy idő után észre sem vesszük őket.
És talán ezért van az, hogy sokunk számára nem a szeretet, hanem a félelem válik a legerősebb tanítóvá.
Pedig mennyivel szebb lenne, ha nem kellene mindig elveszítenünk valamit ahhoz, hogy felismerjük az értékét.
De hát mi másra számíthatunk, ha észrevétlenül az ösztöneinkre bízzuk az életünket?
Komment