Hullámlovaglás
Hullámlovasok. Sosem álltam deszkán, de mindig csodáltam azok bátorságát, akik a tajték előtt néhány méterrel, őrült sebességgel próbálják legyorsulni a mögöttük zúduló soktonnányi vizet. Biztosan fantasztikus érzés lehet a hullámok hátán lovagolni. És talán jobb is, mint az életem hullámait újra meg újra elszenvedni, ahelyett, hogy végre megtanulnék lovagolni rajtuk.

Főleg akkor, amikor nem tanulok az előző száguldásból, amikor nem értem, mi miért történt.
Amikor fent vagyok, általában nem gondolok arra, milyen volt korábban lent. Csak azt tudom, hogy nagyon jó érzés a magasban lenni. Szó szerint elfelejtem, miért kerültem a mélybe, és mit éreztem akkor. Ott fent semmi másra nem gondolok. Messzire látok, és úgy érzem, enyém a mindenség. Látom az egymás mögött tornyosuló, végtelen hullámokat, egészen a világ végéig. És akkor egyik sem tűnik akadálynak.
A felső holtponton szinte megáll és elcsendesül minden. Ha akarom, akár az örökkévalóságot is megélhetem.
DE ahelyett, hogy valóban örülnék a pillanatnak, hogy tudatában lennék önmagamnak, hogy elgondolkodnék azon, milyen jó is lenni, és végre felismerném, hogy LÉTEZEM, már azt figyelem, mikor indulok tovább.
Mert sajnos mindig előre tekintek.
Várom az eseményeket, amelyekről persze akkor azt hiszem, hogy örökké tartó, csupa jó dolgok lesznek. Utólag mennyire sajnálom mindig, hogy nem rögzítem magamban ezt az állapotot! A SEMMIT, amikor nem létezik más, csak az időtlen én.
Elrontom. És már indulok is lefelé.
Belém villanhat, hogy „JAJ! Meghalok…?!”, de ekkor már nincs idő gondolkodni. Száguldok. Hallom a hullám tarajának zúgását mögöttem, érzem a gyorsulás magával ragadó erejét. Szinte pillanatok alatt felpörög minden. A torkomban dobog a szívem, és csak robogok a mélység felé.
„TÚLÉLEM?!”
Nem számít. Úgy érzem, ez az a pillanat, amiért jó élni.
DE már megint előre gondolkodom. Tudom, hogy mindjárt vége. Jöhet egy rám boruló, maga alá gyűrő, ellenállhatatlan erő, de akár a diadal érzése is:
„MEGINT GYŐZTEM!”
És igen… most is túléltem.
Amint elillan az adrenalin a véremből, és megnyugszik minden körülöttem, elönt a szomorúság.
Már megint lent vagyok.
Nem látok semmit. Előttem és mögöttem hullámok tornyosulnak. Talán még félek is tőlük, mert fenyegetően magasodnak fölém, mintha csak azt lesnék, mikor zúdulhatnak rám.
Ott van még bennem a pezsgés emléke, de hogy milyen volt fent lenni, azt már régen elfelejtettem. Kiégette belőlem a száguldás.
Megint előre gondolkodom, és keresni kezdem a következő hullámot, amely talán rám vár.
ÉS megint nem tanulok.
Csakhogy most nem a boldogságtól vakon felejtek el mindent, hanem a rám törő elkeseredettségtől leszek buta.
A nagy keresgélésben talán meg is pillantom a következő hullámomat, de akkor meg elképzelni sem tudom, hogyan fogok valaha felkapaszkodni rá.
Hiszen lent vagyok. Lentről nézek felfelé.
Most csak a remény él bennem, hogy ez is elmúlik. Hogy lesz ennél jobb is. Talán éppen az a távoli hullám visz majd újra a csúcsra, hogy megint királynak érezzem magam, hogy újra enyém legyen a mindenség.
Nem tudom, mit utálok jobban. Azt, hogy a csúcson sem tudok tanulni, vagy magát az állandó hullámzást.
ÉS azt sem tudom, mit szeretek jobban. Az örökkévalóság pillanatát vagy a száguldás örömét.
Az örökkévalóság pillanata talán jobb. De képtelen vagyok kilépni az időből, hiszen az elmém nem tud nélküle létezni. Nem tud megmaradni az időtlenségben, mert mindig valamihez képest kell gondolkodnia.
Ezt talán el is tudom fogadni.
Hát akkor marad a hullámzás? A várva várt lejtő?
Nem lehetne végre egyszer az, hogy amikor a legjobban érzem magam, megállok belül?
Hogy akkor végre eszembe jut visszanézni a mögöttem lévő hullámvölgyre, és az onnan felfelé vezető útra?
Hogy felidézem, ott és akkor, amikor lent voltam, mennyire vágyakoztam ide, a magasba?
És leginkább azt, hogy mi tette lehetővé, hogy abból a kétségbeejtő helyzetből mégis feljuthassak ide?
Persze valamennyire mindig emlékezem. Így aztán egy picit mindig ügyesebben kapaszkodom felfelé.
És talán ezek a hullámok nem is egyformák.
Olyan, mintha lassan minden egy kicsit emelkedne. A hullámvölgy is magasabban van, és a hullám teteje is egyre feljebb visz.
De azért nem bánnám, ha az emberi megvalósulásom egy cseppet hatékonyabb lenne.
Komment