2. sebesség: A mutánsok
Már megint meghosszabbították a bezártságomat. És megint abban kell reménykednem, hogy hamarosan vége lesz, és végre visszakaphatom a régi életemet. ÁTKOZOTT MUTÁNSOK!

Sokan mondják és írják, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Én ennek ellenére rendületlenül bízom abban, hogy hamarosan minden visszaáll a megszokott rendbe. Újra élhetem az életemet, gondoskodhatok magamról és a családomról, megvehetem mindazt, amire szükségem van, és persze mindazt is, amire vágyom.
Megint örülhetek a bevásárlóközpontoknak, a bútoráruházaknak, a fitnesztermeknek. Végre nem korlátoznak semmiben! Tervezhetem a nyaralást, a hétvégi, céltalanul sétálgatós bevásárlásokat, a szórakozást, a kikapcsolódást és mindazt, amitől már olyan régóta megfosztottak.
Pedig előbb-utóbb észre kellene vennem, hogy ebből aligha lesz bármi is.
Lehetnek még rövidebb időszakok, amikor egy kicsit fellélegezve újra belevethetjük magunkat a megszokott nyüzsgésbe, de minden pontosan olyan már soha többé nem lesz.
Mert nincs hová visszavonulni. Nincs olyan hely, ahol még biztonságban el lehetne rejtőzni.
Nem az embernek.
Hanem az embertől.
Újabb és újabb mutánsok fognak érkezni.
Hiszen mi magunk vagyunk a fába vésett monogram mutánsai. Az eldobott palack mutánsai. Az önvédelmi fegyverrel ölő vadász mutánsai. A turistahajó mutánsai. A hétvégi telek mutánsai. Az állandóan nyüzsgő bevásárló mutánsai. És a szórakozni vágyó fogyasztói mutánsok.
De én akkor sem akarom, hogy bármi megváltozzon!
Van nekem éppen elég bajom. Nem is értem, ki feltételezi, hogy van időm ötvenéves távlatokban gondolkodni, amikor még egyetlen szabad percem sincs!
Persze hogy érdekel, hogy egyszer talán nem lesz elegendő ivóvíz. Hogy úgy megváltozik az időjárás, hogy akár tíz-húsz fokot is ingadozhat a hőmérséklet egyetlen nap alatt. Hogy mindenütt szemét lesz, és egyre nehezebb lesz élhető környezetet találni.
De azt is meg kell érteni, hogy nekem erre egyszerűen nincs időm!
Amint feloldják a korlátozásokat, újra rám zúdulnak a mindennapok gondjai. Valahogy túl kell élnem az egészet. Egyébként is fizetek adót, éppen azért, hogy a nálam okosabbak megoldják ezeket a problémákat.
Én még szavazni is mindig elmegyek! Gondosan kiválasztom, ki beszél a legszebben, és odateszem mellé az ikszemet.
Mi a fenét várnak még tőlem?!
Pedig előbb-utóbb észre kellene vennünk, hogy elmúlt az az idő, amikor nem kellett felelősséget vállalnunk a saját életünkért. Amikor még azt hihettük, hogy az életünk nem más, mint fogyasztási igényeink folyamatos kielégítése.
Hiszen mi magunk is könyörtelenül elbánunk azokkal az élőlényekkel, amelyek megdézsmálják a kertünk gyümölcseit, lelegelik a termőföldjeink vetését, feltúrják a birtokunkat, vagy egyszerűen csak megjelennek az otthonunkban.
Miért gondoljuk hát, hogy velünk nem történhet meg ugyanez?
Hogy egyszer nem küldenek haza bennünket is, akik csupán fogyasztani járunk a nagy közös szupermarketbe?
Most még csak egymilliomod százalékról kétmilliomod százalékra emelkedik a távozók aránya. Szinte észrevehetetlen változásnak tűnik. A fegyver is ugyanaz, amellyel másfél évvel ezelőtt hangyairtót szórtak közénk. Legfeljebb a gyártó részleg változott meg egy kicsit.
Hiába látom, olvasom és tapasztalom, hogy a baj már itt van a szomszédban. Sőt, talán akkor sem fogok másra gondolni, amikor a saját bőrömön tapasztalom meg, milyen közvetlen kapcsolatba kerülni az egyik mutánssal.
Akkor is csak a mielőbbi újranyitás jár majd a fejemben.
Hiszen az életem a fogyasztás.
A halálom pedig a rövidlátás.
„DE ÉN AKKOR IS MEGGYÓGYULOK!” – mondta az életet adó, Föld nevű bolygó, és megalkotta a tökéletes vakcinát, amellyel megtizedelte a mutánsokat.
De vajon hogyan jutottam el odáig, hogy az életet már szinte semmi másnak nem tekintem, mint az igényeim kielégítésének?
Hol és mikor veszítettem el azt az önmagamat, aki még nem akart több lenni annál, aki éppen volt?
Aki még nem érezte szükségét annak, hogy birtokoljon valamit ahhoz, hogy értékesnek tarthassa önmagát.
Nagyon régen lehetett.
Valahol ott, amikor először kezdtem félni attól, hogy kevés az, amim van. Hogy kevés vagyok én magam.
Amikor elveszítettem azt, aki valójában voltam.
És attól kezdve már nem befelé figyeltem, hanem odakint kezdtem keresni azt, akivé válni szeretnék.
Mindig kívül kerestem a válaszokat. Próbáltam megfelelni mindannak, ami valójában nem én voltam.
Az éppen aktuális ÉN elvárásai szerint másoltam, tagadtam, harcoltam, megalkudtam, elfogadtam és feladtam. Befolyásoltam másokat, szerettem és ragaszkodtam hozzájuk, miközben észre sem vettem, hogy mindezzel valójában önmagamon próbálok segíteni.
Mindig azt hittem, hogy a körülöttem élőknek kell megváltozniuk.
Mert ha sikerül megváltoztatnom őket, akkor talán engem is könnyebb lesz szeretni.
És közben soha nem vettem észre, hogy mindennek a mélyén ugyanaz a félelem rejtőzik.
Hogy nem szeretnek.
Mert valahol, az idők kezdetén elveszítettem a szeretetet az iránt, aki voltam.
És mivel magam körül sem találtam olyasvalakit, akiről elhittem volna, hogy igazán szeretni tud, lassan teljesen elfordultam önmagamtól.
Végül még arról is meggyőztem magam, hogy talán nem vagyok méltó a szeretetre.
Ott, a régmúltban, gyermeki tiszta elmével pedig nem találtam senkit, akire igazán hasonlítani szerettem volna. Senkit, akitől mintát kaphattam volna ahhoz, hogy megtanuljam, milyenné kellene válnom.
És így kezdődött a végtelen keresés.
Most pedig, amikor el vagyok zárva a külvilágtól, talán végre nem azt kellene figyelnem, mikor nyitnak újra az üzletek, mikor tér vissza a megszokott nyüzsgés, és mikor folytathatom ott az életemet, ahol abbahagytam.
Hanem meg kellene találnom azt, aki nagyon régen megijedt ettől az idegen világtól, és félelmében elfelejtette, ki is ő valójában.
El kell mennem hozzá.
Ahhoz a gyermeki önmagamhoz, aki még nem akart olyan lenni, mint a világ. Aki még nem terhelte meg magát idegen érzésekkel, vágyakkal és félelmekkel. Aki egyszerűen csak volt, és nem kellett folyton igazolnia a létezését.
Meg kell találnom, és vissza kell hoznom őt ide, a jelenbe.
Hogy újra megélhessem a gyermeki örömét. Azt az örömöt, amely nem a holnapra vár, hanem ebben a pillanatban létezik.
Ott, ahol mindenki más még mindig a holnapot reméli.
Mert akkor talán újra érezni fogom a világot, ahelyett hogy állandóan megérteni próbálnám.
Újra tudni fogom, hol a helyem benne.
De amíg nem ismerem fel, hogy valójában mitől félek, és mi az a teher, amelyet gyermekkorom óta magammal cipelek, addig soha nem fogom igazán tudni, ki vagyok.
ÉS addig mindig csak olyan vágyakat kergetek, amelyek valójában nem is vágyak.
Csupán menekülések.
Komment