Mese a gólyáról
Egyszer született egy gólya, aki semmiben sem különbözött a többi gólyától. Legalábbis eleinte. Mert ahogy növekedett, egyre több olyan kérdést tett fel, amelyekre a felnőtteknek nem igazán volt válaszuk. Pedig ő csak azt szerette volna megérteni, miért kell az életnek feltétlenül olyan nehéznek lennie.

Az egyszerűség kedvéért hívjuk Gézának.
Tisztelettel kopogtatott, mielőtt kibújt volna a tojásból.
Szerető szülei hagyták, hogy maga küzdjön meg a világra jövetelért. Ha már úgy döntött, hogy gólyaként szeretne megvalósulni, hát legyen erős!
Anyu és apu később sem igyekeztek minden nehézségtől megóvni. Jól tudták, hogy kemény élet vár rá. Hiszen fél év múlva indulnak haza, ahhoz pedig erősnek kell lennie.
Géza gyorsan cseperedett, és szülei odaadóan gondoskodtak róla.
Szeretett a fészekben üldögélni, mert onnan sok mindent láthatott.
Megfigyelte például, hogy azok az alatta mászkáló, zajos tollfejűek milyen szorgalmasan élik az életüket.
Mindig mennek valahová, olykor a szárnyuk alatt cipelnek valamit, és különböző színű tollruhákat viselnek.
Mindig csinálnak valami fontosat.
Meg is kérdezte, kik ők.
– Szárnytalan angyalok azok. De ne bízz bennük, mert sokszor bántottak már minket – mondta apu.
Aztán eljött az első szárnypróbálgatások ideje, így Géza egy időre meg is feledkezett róluk.
Anyu és apu ekkor nagyon szigorúak lettek.
Vége lett a gondtalan gyerekkornak.
Géza nem értette, miért ez a nagy változás, de könnyedén megtanult repülni. Szülei igazán büszkék voltak rá.
Aztán felmerült benne az első kérdés.
– Miért lettetek ilyen szigorúak? Miért csinálunk feladatot abból, amit élvezni is lehet?
– Mert hamarosan indulunk haza.
– De hát én itt születtem. Nekem ez a haza.
– De a mi életünkben mindig elindulunk haza.
– Miért jó az?
– Egyáltalán nem jó, de ez a dolgunk.
– De miért?
– Mert mindig így éltünk. A szüleink is így éltek.
– És mi történik velünk az úton?
– Sokat repülünk. Nagyon sokat. Van, hogy viharba kerülünk, ahol sokan odavesznek. Vannak helyek, ahol lőnek is ránk. De aki ügyes és erős, az megérkezik haza. Ezért kell neked is megerősödnöd.
– Milyen az a haza?
– Olyan, mint itt, csak melegebb van.
– Itt miért nincs meleg?
– Nem tudom, de innen mindig elmegyünk.
– És aki itt marad?
Na, ekkor fogyott el apu türelme, és egy atyai, tollas pofonnal csendre intette Gézát.
A következő napokban Géza boldogan repdesett a fészek és a közeli tó között.
De a kérdés csak nem hagyta nyugodni.
Minek elmenni, ha ott is ugyanolyan minden?
Minek útra kelni, ha közben nagyon elfáradnak, megsérülhetnek, sőt akár meg is halhatnak?
Miért kell vállalni ennyi veszélyt?
Ezért újra feltette a kérdést, de most már anyunak.
– Miért kell elmennünk, ha itt is ugyanolyan jó?
– Mert ez a szokás – felelte anyu.
– De te tudod, miért?
– Mindig ezt csináljuk. Ne kérdezz olyat, amire nincs válasz!
Géza továbbra sem értette az egészet.
Biztos volt benne, hogy ha mindig így csinálták, annak oka lehet. De azért ott motoszkált benne a kétely.
Biztosan szenvedni kell?
Meg is kérdezte.
– Ez nem szenvedés, ezt így szoktuk meg – válaszolta apu.
– De azt mondtad, nagyon elfáradunk, félünk a vihartól, és akár meg is halhatunk.
– Ez nem félelem, ez az élet rendje.
– De én emlékszem, hogy megváltoztatok, amikor repülni kellett kezdenem.
– Az nem félelem volt, hanem féltés.
– Mi a különbség?
– Azért élünk, hogy vigyázzunk rád, hogy felneveljünk a nagy útra.
– Nem azért élünk, mert szeretjük az életet? Mert jólesik repülni, halat és békát enni, kelepelni, gyermeket gondozni? Élvezni, hogy élünk?
– Nem. Azért élünk, mert rengeteg kötelességünk van. A halat meg kell fogni. Repülni is kell, hogy eljussunk a tóig. Kelepelni pedig azért kell, mert ezzel mutatjuk a többieknek, hogy elég erősek vagyunk.
– Akkor miért élünk?
– Most már elég legyen az értetlenkedésből! Azért élünk, hogy elvégezzük a feladatainkat.
– És nem szeretünk élni?
– Dehogynem szeretünk! Majd ha megérkezünk haza, megpihenünk, és örülünk.
– Itt nem tudunk örülni? És ott nem fogunk készülődni arra, hogy ide visszajöjjünk?
– Dehogynem.
– Akkor ott meddig fogunk örülni?
– Amíg el nem kezdjük ott az életünket.
– Ott mi az életünk?
– Megküzdünk a táplálékért, mert ott kevesebb van.
Sok idő telt el azóta, hogy Géza először kirepült a fészekből.
És lassan már értette a lényeget.
Megszületünk, boldogan üldögélünk a fészekben, majd elkezdődik az élet.
Erősödünk, mert kell.
Repülni tanulunk, mert kell.
Hiszen a nagy út az élet értelme.
Mert ott válik el, ki az igazi gólya.
Aki túléli!
Aztán megérkezünk, pihenünk egyet, és kezdünk megint élni.
Készülünk a következő költözésre, mert erősnek kell lennünk.
A megszokásaink segítenek túlélni. Ezek nélkül halottak lennénk.
Értelmetlen bármin is gondolkodni.
Géza szépen felcseperedett, és már készen állt a feladatra.
De a véletlen végül mást hozott neki.
Elkapott valami nyavalyát.
Az öreg gólyák azt mondták, ez egy új gólyakór. Veszélyesebb, mint a libanoni vadászok.
Van, akinél semmi jele nincs, mások fészeknek esnek tőle.
Jobb lesz, ha Géza itt marad, mert még fertőző is lehet.
Géza rettegett attól, hogy itt kell maradnia.
Egyedül volt. Nem tudta, mi baja, és mi fog vele történni.
Átkozta a sorsát, hogy miért éppen vele kellett ennek megtörténnie.
Végül nem lett igazán beteg, repülni is mindvégig tudott, de a félelmei nem múltak el.
Már nem emlékezett arra, hogy valójában ő maga kívánta a változást.
Arra, hogy gyermekkorában milyen örömmel nézett ki a fészekből, és nem vágyott másra, csak arra, hogy boldog legyen.
Ha néha mégis eszébe jutottak ezek az emlékek, meg volt győződve róla, hogy túl kicsi az ő szárnyfesztávolsága ahhoz, hogy megkérdőjelezze a szokásokat.
Nem lett könnyű az élete.
Minden megváltozott.
Hideg lett, eltűntek a színek, és egyre kevesebb ennivalót talált.
Nagyon vágyott a hosszú útra.
Már szinte kívánta a viharokat és a libanoni vadászok golyóit is.
Alig várta, hogy újra csatlakozhasson a többiekhez, és visszatérhessen a jól megszokott élethez.
Végül minden reményét elvesztette, és egykedvűen lógatta a csőrét a fészekből.
Sokáig meg sem hallotta a furcsa hangokat.
Annyira tele volt félelemmel, és annyira az zakatolt a fejében, hogy mi lesz vele, hogy észre sem vette, mi történik körülötte.
De végül mégis felfigyelt valamire.
Néhány tollfejűt látott, akik jó vastag, színes tollbundában valamit cipeltek a szárnyuk alatt.
Nem messze tőle letették, amit hoztak, majd arrébb lépdeltek.
Közben furcsa hangokat adtak ki.
Gézában még ott volt a félelem, hogy ezekben a lényekben nem lehet megbízni.
De végül a kíváncsisága és az újraéledő remény, hogy talán valami jó is történhet vele, rávette arra, hogy közelebbről megnézze, mi az.
Hát tücsköt-békát talált ott egy kupacban!
Végre jóllakott.
Még mindig nem tudta, mi lesz vele, de lassan megtanulta, hol találhat magának elegendő élelmet.
És bármennyire hálás volt a tollfejűeknek, egy idő után már nélkülük sem érezte magát gyengének.
Megszokta a hideget is.
És rájött valamire.
Arra, hogy nem biztos, hogy minden rossz, amit először annak gondolunk.
Lassan újra nyugodtan és boldogan tudta várni a többiek visszatérését.
Még azt is megtudta, hogy nincs egyedül.
Tavasszal, amikor mindenfelé újra felpezsdült az élet, megérkeztek a többiek a nagy útról.
Géza nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy sokan odavesztek.
Sokkal többen, mint azok, akik valamilyen okból itt maradni kényszerültek.
És Géza végül megkapta a lehetőséget, hogy válasszon.
Maradjak, vagy menjek?
Komment