Reményem
Nézem, ahogy szép lassan megnyugszik minden. Szeretnék hinni abban, hogy ez a „kényszerpihenő” tartós változást hoz a világunkba. Hogy amikor újra elindul az élet, nem pontosan oda térünk vissza, ahonnan elindultunk. Hogy valamit magunkkal viszünk ebből a különös időszakból: egy kicsivel több figyelmet egymás iránt.

Persze én is remélem, hogy hamarosan véget érnek a kijárási korlátozások, újraindul a mindennapi életünk, nem kell felélnünk a tartalékainkat, és a gazdaságunk is gyorsan talpra áll. Hiszen én sem szeretném a hátralévő éveimet száz évvel korábbi életszínvonalon leélni.
Ugyanakkor abban is reménykedem, hogy még ha a kényelmünk egy részét fel is kell áldoznunk, valami gyökeresen megváltozik.
Mostanában ugyanis egyre több helyről hallom és olvasom, hogy kezdünk jobban odafigyelni egymásra. A mindennapi nagy „ámokfutás” után mintha végre feltűnnének a körülöttünk élő emberek is.
Nem az ismerőseink szaporodtak meg, hanem az ismeretlenekről is kezdünk tudomást venni.
Talán végre elindul egy folyamat.
Talán ez az a bizonyos csepp, amelyből a tenger is áll.
Vagy az a hópihe, amelyből egyszer lavina lehet.
El tudok képzelni egy lehetséges forgatókönyvet.
Talán minden azzal kezdődik, hogy egyre inkább észrevesszük azokat az „ismeretleneket”, akik mások gyógyításának szentelik az életüket.
Persze mindig lesznek olyanok, akik türelmetlenek maradnak, és továbbra sem tudják elviselni az „embertelen körülményeket”. De remélem, egyre többen lesznek azok, akik a zsúfolt várótermek mellett végre az ott dolgozó embereket is meglátják.
Mert most megtapasztaltunk valamit.
A közvetlen közelünkben éreztük a halált.
Már tudjuk, hogy ott, ahol mi félünk, ők ugyanúgy teszik a dolgukat. Nap mint nap, a saját félelmeikkel együtt.
Sokszor rajtuk múlik az életünk. Talán ezentúl még a saját egónknál is többre becsüljük őket.
A korábban átélt halálfélelem talán erősebb elveket és nagyobb elszántságot ébreszt bennünk. Eljöhet az az idő, amikor azokat a vezetőinket támogatjuk, akik valóban tesznek ezekért az emberekért, és elfordulunk azoktól, akik megfeledkeznek róluk.
ÉS talán már ki is állunk az elveinkért.
És amikor ennek eredményét is megtapasztaljuk, valami egészen újat fedezhetünk fel: a saját cselekvésünk erejét.
Megízlelhetjük, milyen érzés, amikor az akaratunk nem csupán gondolat marad, hanem valóban változást idéz elő a világban.
Talán másokra is érzékenyebben reagálunk majd. Nem fordítjuk el olyan könnyen a fejünket, ha valaki segítségre szorul. Nehezebben hagyjuk magunkat befolyásolni, amikor a mindennapi rohanás közepette idegen emberek sorsáról kell véleményt alkotnunk.
Észrevesszük az elesetteket.
És azokat is, akik gondolkodás nélkül átgázolnak másokon.
Talán érzékenyebbek leszünk azokra, akiknek nem drága mások élete.
Egyszerűen azért, mert a sajátunkat is jobban megbecsüljük.
Persze mindig lesznek olyanok, akik csak önmagukat látják, akik számára a többi ember pusztán eszköz vagy tárgy. De szeretném hinni, hogy egyre kevesebben lesznek.
Ez a változás valószínűleg lassú lesz.
De talán végre elindul.
Mivel féltettük az életünket, jobban odafigyelünk rá. És ha már jobban figyelünk, talán nehezebben megyünk el azok mellett a kérdések mellett is, amelyek a saját sorsunkat alakítják.
Egyre inkább azok az emberek kerülhetnek előtérbe, akikről tudjuk, hogy hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Azokat becsüljük majd meg, és azokat választjuk vezetőinknek, akiknek a szemlélete valóban közel áll a miénkhez.
Talán nehezebb lesz bennünket megijeszteni is, hiszen most szembesültünk az egyik legmélyebb félelmünkkel: a halál lehetőségével.
És talán félrevezetni is nehezebb lesz bennünket, mert jobban figyelünk önmagunkra és arra, ami körülöttünk történik.
Most már látni fogunk.
A szó átvitt értelmében is.
Nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra, hipp-hopp jobb emberekké válunk.
Egyszerűen az otthoni kényszerpihenő és a halál közelségének érzése kiszámíthatatlanná tette a jövőnket.
Eddig abban a hitben éltünk, hogy kontrolláljuk az életünket. Úgy gondoltuk, nem történhet semmi olyan váratlan, ami egyik pillanatról a másikra felboríthatja a gondosan kialakított mindennapi menetrendünket.
És talán észre sem vettük, hogy éppen ez a biztonságérzet tett bennünket egyre érzéketlenebbé.
Most viszont valami megváltozott.
Az ismeretlen helyzet megállította a bennünk szüntelenül forgó, megszokásokból épült fogaskerekeket.
Kizökkentett abból az életből, amelyet addig természetesnek hittünk.
És talán éppen ez az új tudatállapot teszi lehetővé, hogy másképp tekintsünk önmagunkra, egymásra és a világunkra.
Hogy ne egyszerűen visszatérjünk a régi életünkhöz.
Hanem újraformáljuk a jövőnket.
Komment